Rettenetesen dühös vagyok a kanadai származású Ezekiel Boone-ra. Ha valaki alapvetően ilyen jól tud írni, akkor hogy adhat ki a kezéből egy gyakorlatilag félkész regényt? A Kirajzás című friss horrorkötet nem más, mint 250 oldalnyi expozíció, majd 30 oldalnyi deus ex machina, igazi lezárás nékül, egy rakásnyi elvarratlan szállal. Ezt a faramuci helyzetet az eredményezi, hogy a Kirajzás valójában egy sorozat első kötete - bár ez semmilyen formában nincs feltüntetve a regény fülszövegén, borítóján, vagy éppen az író érdemeit taglaló nyúlfarknyi szövegben. Engem teljesen felkészületlenül ért, hogy ez az egész kötet csupán egy mézesmadzag, ami arra szolgál, hogy felkeltse az olvasó érdeklődését, aztán szinte teljesen kielégítetlenül is hagyja a felkorbácsolt érzéseket. Most írjam azt, hogy ez lényegében trollkodás?

Az egészben az a legbosszantóbb, hogy ebben a regényben bőven lett volna potenciál. A pókok által elhozott, egész világra kiterjedő apokalipszis persze erősen B-horror ötlet, ám Ezekiel Boone rendkívül ügyesen kezd, sorai lendületesen sodorják magukkal az olvasó figyelmét,  kifejezetten életszerű és szerethető karaktereket vonultat fel, a regény több fejezete pedig önálló horrornovellaként is megállná a helyét. Ez utóbbi miatt a kötet olvasása során többször Max Brooks World War Z című könyve jutott az eszembe: mindkét kötetben a világ egymástól elszigetelt részein bukkan fel ugyanaz a szörnyűség (Boone-nál az emberevő pókok, Brooks-nál a zombik), és az eltérő helyzetben lévő emberek eltérő módon reagálnak a problémára. Csak éppen amíg Brooks parádésan használta fel ezt a szerkezetet az apokaliptikus folyamatok dokumentálására, és több tucatnyi érdekes szemszögből mutatta be ugyanazt a rémálmot, kerek élményt nyújtva az olvasónak, addig a Kirajzásban a szerző nem tudja hozni ezt a teljesítményt, helyette azzal hiteget minket, hogy össze tudja hozni a kötetben található egyes szálakat egymással, ám a finisre csupán szűk körű részsikereket ér el ezen a téren. Bizonyos karaktereknek (pl. a túlélésmániás Gordo-nak, vagy a tévés Teddie-nek) semmi szerepük nincs a kötet tényleges cselekménye szempontjából, és semmi igazán lényeges nem is történik velük. Gondolom, hogy ezeknek az alakoknak majd a második részben lesz jelentőségük... de ez így, ebben a formában borzasztó hiányosnak és végiggondolatlannak hat.

Hosszasan tudom sorolni a könyv további hibáit is. A horror, mint olyan, iszonyú repetitív a kötetben: a póktámadások néhány kivételtől eltekintve ugyanazt a forgatókönyvet követik a regényben. Az emberek futásnak erednek, sikoltoznak, a fekete árnyékok mégis utolérik őket, és lerágják a húst a csontjaikról... ennyi. Az egyetlen izgalmasabb horrorjelenetet a Bark nevű hallgató esetében következik be, de a narráció ahelyett, hogy Nick Cutter-módra tapicskolna a szaftosabb részletekben, inkább szemérmesen fogalmaz, és sajnos csak sejteti az eseményeket. Az ismétlődés egyébként nem csak a véresebb jelenetekre igaz: a párbeszédek során is sokszor teljesen feleslegesen duplikálva hangzanak el az információk (pl. amikor Rich ügynök az elbaltázott szabadnapját hangoztatva bedumálja magát a repülőgép-baleset helyszínére), a zombiinvázió olvasóval összekacsintós felemlegetése is egy gyorsan fárasztóvá váló ismétlődő poén, valamint a pókokkal kapcsolatos, kétes mennyiségű információtartalommal bíró megfigyelések is elég redundásak a kötetben. Szintén negatívumnak értékelem az egyik "főhős" Melanie Guyer professzor szálát, akinek legérdekesebb vonása az egyik hallgatójával folytatott, testiségen alapuló viszonya - viszont teljesen hiteltelen az, ahogy akkor viselkedik, amikor a hallgató bajba kerül. Aki azt reméli, hogy a professzor majd magyarázatokkal szolgál a kötet előrehaladtával a pókok viselkedésével kapcsolatban, az bizony tévedni fog, ugyanis közhelyek puffogtatásán, néhány egyértelmű megállapításon és zavart fejvakaráson túl nem sok információt ad az olvasónak. Persze lehet azt mondani, hogy ez egy horrorregény, nem sci-fi, így nem is érdekesek a magyarázatok - ám a regény nem is annyira horrorisztikus rémségekként, mint inkább globális természeti katasztrófaként közelít a póktámadáshoz, így pedig nagyon hiányzik a tudományos megalapozottság.

A Kirajzás magyar kiadása - azon a fentebb már említett neuralgikus ponton kívül, hogy a regény folytatására sehol sem történik utalás - egyébként nem lett rossz: a letisztult borító a hatalmas pókkal az elején olyan nyugtalanítóra sikerült, hogy gyakorlatilag dugdosnom kellett a feleségem elől, mert annyira durván hatott rá az életszerűen megrajzolt nyolclábú. Komoly elütések vagy hibák nem maradtak a kiadásban, Fazekas László fordítása is teljesen jól funkcionál. Egyetlen dolog zavart a szövegben, ami nem tudom, hogy a fordítás vagy az eredeti regény hibája, mindenesetre elég fájdalmas baki: a pókokat több helyen rovaroknak emlegetik a könyvben, holott a pókok nem rovarok, ugyanis külön csoportot alkotnak az ízeltlábúak kategóriáján belül.   

A könyv a viszonylag jól sikerült külsőségek ellenére sajnos kizárólag csak a részleteiben tud működni, egészében nem. Az olyan szegmensek, mint az Indiai-óceánon zajlódó rövid négy oldalas történet, ami a pókok utazásának a módját hivatott bemutatni, például nagyszerűen rámutat, hogy Ezekiel Boone nem egy elveszett szerző, és alkalom adtán hatékonyan tud feszültséget kelteni és akár még profin is tud bánni a horror eszközeivel. Sajnos azonban egészében (illetve önmagában, folytatásai nélkül nézve) nézve a Kirajzás nagyon frusztráló élményt ad az elvarratlan szálaival és következetlenségeivel. Kegyetlen leszek, és kimondom, hogy a könyv hátoldalán hivatkozott, hasonló koncepciójú James Herbert-féle klasszikus Patkányok című horrorkötetnek a lába nyomát sem csókolhatja meg ez a regény.

5/10

A kötetet az Agave könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni