Egy látszólag ártatlan blogposzt relatíve nagy port kavart nemrég, elsősorban annak hála, hogy a blogszférában tucatjával születő hasonló írások tömegében eltűnni látszó cikkbe beleszállt Kovács Gellért, Magyarország egyik legnépszerűbb filmes újságírója. Nem meglepő, hogy mindenki közül éppen ő akadt ki ezen, hiszen a "Filmszerész" a hazai kritikában azon kevesek közé tartozik, akik olthatatlan rajongással fordulnak általánosságban és konkrét darabok esetében is a filmekhez, és nagyon kevés alkalommal engedik meg maguknak, hogy igazán vitriolos hangnemben nyilvánuljanak meg. Ő erre talán még külön rá is tesz egy lapáttal sajátos stílusával, amely sokszor egy vajszívű óvóbácsi képét mutatva minden cinikus-kritikus megjegyzést pozitív(nak tűnő) felhangokba csomagol, így sorolva még a legrosszabb darabok bűneit is. Azon tehát aligha kell meglepődnünk, hogy szívén viseli a Dunkirk, Kaliforniai álom és társai ügyét, arra pedig véleményem szerint mindenkinél több joga van, hogy mások filmes írásairól véleményt fogalmazzon meg - de legyen bár jórészt igaza, mégsem gondolom, hogy ez történetesen szerencsés megnyilvánulás volt részéről. Akármennyire is így tűnhet a fentiekből, nem azt akarom felróni neki, hogy mindenáron pozitív szemmel akarja megragadni a filmeket - már csak azért sem, mert az ellenkező véglet sajnos még jobban elharapózott a magyar kritikában. De fontos látni, hogy amit Kovács Gellért képvisel és ami mellett ebben a konkrét esetben kiáll, az látszólag hasonló, azonban valójában két különböző hozzáállás, és legkevésbé sem következik az egyik a másikból.

Az ő szemléletéből kiindulva például teljesen magától értetődő, hogy elsősorban akkor emeli fel a szavát, amikor a szívének kedves alkotások kerülnek a célkeresztbe, ugyanakkor ha a kritikával kapcsolatos problémákról beszélünk, muszáj felhívni a figyelmet arra is, hogy akár az ő legközelebbi kollégái is előszeretettel ütnek meg hasonló hangnemet - csak éppen ők a kritikai konszenzus által kijelölt páriákkal szemben. Meglehetősen rossz berögződéseket erősít meg, hogy egyrészt a kritika visszásságaival csak akkor foglalkozunk, ha az írásban valamilyen negatív él jelenik meg (én még mindig várom, hogy bárhol, bárki nyilvánosan elítéljen egy szerzőt azért, mert szakmaiatlanul dicsért egy alkotást), másrészt hogy ez is szigorúan csak akkor történik meg, amikor egy-egy közönségkedvenc kerül a célkeresztbe. Hiába magyarázza ugyanis rendületlen, hogy nem a véleménnyel, hanem a hangnemmel van a baj, végeredményben nem ezt sugallja, és - mint azt a Mindenki-fikázás kapcsán történt kifakadása és az ahhoz érkező kommentek is megmutatták - ilyenkor jóformán lehetetlen is átvinni ezt az üzenetet az emberek 95%-a számára.

Álszent volna részemről azt sugallni, hogy könnyű megállni, hogy ne a velünk szemben, hanem a velünk egy oldalon állókat ostorozzuk, de ha filmkritikáról beszélünk, sajnos az egyik legnagyobb probléma éppen az, hogy mindig csak akkor háborodunk fel a színvonaltalanságon, amikor az már a véleményünkkel is szembemegy. Pedig a kritikának nem kiszolgálnia kéne az olvasókat, óvatoskodva fogalmazni, hogy véletlenül se bántson meg senkit, hanem megfogalmazni olyan meglátásokat, amelyek lehet, hogy nem kellemesek, de hosszabb életűek, mint a dicséretért kapott taps. Egy remekmű kapcsán nem a szuperlatívuszokat kéne halmoznia, hanem ráirányítani a közönség figyelmét arra, hogy mitől olyan csodálatos az adott alkotás. Nem állíthatom, hogy a botrányt kirobbantó írással bármilyen tekintetben is egyetértenék vagy különösebben megalapozottnak tartanám, de még így is sokkal szívesebben olvasok egy ilyen eszmefuttatást, mint a 26. ömlengést, amely valószínűleg kevés újat fogalmaz meg a korábbiakhoz képest.

Természetesen nem akarom félreértelmezni Kovács Gellért posztját, aminek hangsúlya elsősorban azon van,hogy ezek a cikkek mennyire tartalmaznak valódi meglátásokat, és mennyire csak a kattintásvadász hatást próbálják meglovagolni - a 444- és HVG-féle cikkekkel kapcsolatban például ez tökéletes észrevétele volt, de mint írtam fentebb is, éppen saját olvasói prezentálták, hogy az átlagember ebből tényleg csak annyit érzékel, hogy "lehúztak valamit, amit szeretek, köcsög!". Emiatt pedig pont az lenne a fontos, hogy arra irányítsa rá a figyelmet, hogy egy írásban nem a sajátunkkal egyező véleményt, hanem az értéket kell keresnünk. Ő ellenben azt várja el, hogy "lebirkázás" helyett értse meg mindenki a rajongókat, csak hogy a rajongókon nincs mit megérteni, mert pont ők azok, akik érvek nélkül szállnak be ezekbe a vitákba. Így minden igyekezete ellenére éppen azokkal kerül egy platformra, akikből egyből előbújnak a "csinálj jobbat, köcsög!" és az általa is idézett "miért érdekeljen a véleményed, te majom?" modorosságok, amint a sajátjuktól eltérő véleménnyel találkoznak kedvencükről. Önkéntelenül is azt a kultúrát veszi védelmébe, amely implicit őt is lebuzizza, fizetett propagandistának állítja be egy-egy film lehúzása (vagy mint ez a konkrét példa is mutatja, dicsérete) kapcsán. Amely kultúrára reagálva nem is olyan rég még ilyen leveleket írt, mert őt is frusztrálta az a hisztiáradat, amit egy-egy nem annyira áradozó hangvételű írása kiváltott az emberekből - ehhez képest napok múltán most ugyanazzal az érvek nélküli, sértett hangnemmel lőtt utána a pellengérre állított cikknek.

Láthatóan egyetértünk abban, hogy fontos, hogy az önjelölt vagy évek munkájával kiérdemelt véleményformálói státuszban milyen hangnemet üt meg és mit képvisel egy szakíró és fontos erről akár nyilvános vitát is kezdeményezni. De valódi bátorság és érték szerintem ebben csak akkor van, ha nem a vállveregetésekért jövünk facebook-poszt formájában közreadott nyílt leveleinkkel, és ebben a tekintetben alkalmasint még egy mindenkit lebirkázó wannabe-Puzsért is többre tudok tartani, mint aki a saját szempontjából kétségtelenül megalapozott és igaz, a kritikai összképet viszont minimálisan sem árnyaló megállapításokat tesz. Abban is egyetértünk, hogy számomra is egy kritikában messze a legfontosabb az alázat (más kérdés, hogy ilyen alapon igazság szerint nemcsak arctalan blogposztokat, hanem a sajtóvetítésekre járó, hivatásos kollégák jó részét is elő lehetne venni), de napjaink filmkultúrájának legnagyobb rákfenéje véleményem szerint messze nem ennek hiánya, hanem az az attitűd, amely a rajongást helyezi mindenek fölé és követel számára érdemtelenül tiszteletet. De ha azt gondoljuk, hogy egy pozitív vélemény értékesebb egy negatívnál csak azért, mert pozitív, akkor bizony van helye túlértékeltségről beszélni.