Könnyű hiánypótló darabként beszélni a The Lost City of Z-ről, hiszen régen lehetett látni nem hogy kalandfilmet, de olyan kalandfilmet, amely nem az Indiana Jones-utódok könnyed hangvételével, hanem a még annál is régebbi klasszikusok eposzi léptékeivel célozta meg nézőit. James Gray mozija minden ízében a 60-as évek hirtelen jött, majd hasonlóan hirtelen ki is hunyt megalomániájának szagát árasztja magából, de igazán különlegesnek azért mondható, mert az összkép hasonló érzetet is kelt. Gray nem azok táborát gyarapítja, akik kiemelkedő tudatossággal, makulátlan stílusérzékkel formálják meg műveiket, hanem azokét, akik józan ésszel felfoghatatlan módon, helyenként esetlenül és zavarosan alkotnak, de munkáik éppen ezért is utánozhatatlanok. Ő az a fajta öntörvényű zseni, aki ha tényleg 40-50 évvel ezelőtt munkálkodik, ma felülmúlhatatlan mesterként ünnepelnénk és mindenkit hozzá mérnénk.
A The Lost City of Z megfejtése ugyanabban az ellentmondásban rejlik, mint a Némaságé: hagyományos tekintetben ez a darab is egy majdhogynem elviselhetetlen, rossz film, mégis ennek köszönhetően lényegül át és tölti be szerepét tökéletesen. Szétszabdalt, következetlen, egyszerre kapkodó és vontatott amit látunk. Ugrál nemcsak események, de gondolatok között: hol progresszív humanistaként, hol megszállott függőként ábrázolja főhősét, felkap és elejt mellékszálakat, tipikusan olyan krónika képét mutatva, amelynek fogalma sincs, mit ragadjon meg központi alakja életéből. Hiába az eposzi méretek, a brit tudósból amazóniai konkvisztádorrá váló Percy Fawcett pályafutása meglehetősen kilúgozott formában kerül elénk, beszámolóinak rengeteg részletét hagyva el, végül csak a legesszenciálisabb érzésekre és benyomásokra párolódva le, de ezeket elemi erővel kommunikálva. A Lost City of Z nem akar súlyos szentenciákat megfogalmazni Fawcett sorsán keresztül, nem is vágyik dicshimnuszt zengeni róla, hanem nézőjével egy rendkívül zsigeri kapcsolatot teremt, amely a felszínen lehet, hogy keveset nyújt, de érzelmek, atmoszféra tekintetében annál többet. James Gray keze alatt ez a két és fél óra tökéletesen adja vissza azt a megszállottságot, a lázálomszerű, hipnotikus hangulatot, amely főhősét és utazását is áthatotta, és a végére szinte mi is a dzsungel rabjaivá válunk.
A The Lost City of Z egyik legnagyobb bravúrja, hogy a Fawcettre jellemző emberfeletti odaadást és elszántságot képes úgy bemutatni, hogy ez egyben nem jár együtt az életrajzi filmek szokott átélhetetlenségével. Ugyanis számos esetben tapasztalható, hogy egy alkotás annyira kérlelhetetlenül igyekszik kihangsúlyozni főhőse nagyszerűségét, hogy végül már egy számunkra idegen univerzumot látunk életre kelni a vásznon, hősünk ambíciói azonban még legelvetemültebb vonásaikban is a hűvös racionalitás érzetével ragadnak magukkal. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Charlie Hunnamnek is, aki mintha erre a szerepre született volna, mindvégig higgadt és kimért stílusa mögött fortyog a kiolthatatlan tűz, fenomenális őserővel és hajthatatlansággal eredve céljai nyomába és kalauzolva minket is végig a történeten.
A The Lost City of Z tehát nem egy könnyű eset, valószínűleg nem mindenki számára lesz könnyű megteremteni a kapcsolatot ezzel a sajátos hatásmechanizmussal, ilyenkor pedig egy unalmas és üres alkotásnak tűnhetnek a látottak. Ugyanakkor kellő nyitottsággal az év egyik, ha nem is legjobb, de legkülönlegesebb filmélményében lehet részünk, amelynek hatását még jó darabig nehezen tudjuk majd levetkőzni.
8/10
A The Lost City of Z teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán