Sokat gondolkodtam azon, hogy bevezetésképpen mit lehetne elmondani egy olyan filmről, mint a Nyomd, bébi, nyomd... talán onnan kéne indítani, hogy már az előzetes megjelenésekor mekkora hype-ot kapott a mozi? A rendezővel, Edgar Wrighttal kapcsolatos kliséket kéne elpuffogtatni? Esetleg fussak át a carsploitation filmek történelmén vagy a jelenlegi akció-mozikról ejtsek szót pár sorban? Kellet egy kis idő, de végül rájöttem, hogy a Nyomd, bébi, nyomd kapcsán teljesen felesleges szaporítani a szót színes kiegészítőkkel, mert valójában a film is pont azt várja el a nézőtől, hogy hányjon fittyet mindenre, és 2 órán át próbáljon meg a kényelmes fotelben ülve csupán szórakozni - a jó hír pedig az, hogy mindezt sikerült remekül megvalósítania Edgar Wrightnak a gyakorlatban is, egy olyan szinte tökéletes moziélményt megalkotva, amely könnyedén kenterbe veri a hasonszőrű próbálkozásokat.
Ahogy azt várni lehetett, a film nem köntörfalaz sokat és már a nyitójelenetben rögtön a lovak közé csapunk: egy, már első látásra is szélvész gyorsnak tűnő piros autó gurul be a képernyőbe, tele kétes alakokkal. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egy bűntettnek leszünk a szemtanúi, de még mielőtt sor kerülne az akcióra, ideje berakni a lejátszóba valami pörgős zenét. Hogy erre miért van szükség? Leginkább azért, mert Babynek, a szemtelenül fiatal, jólelkű sofőrzseninek a fülzúgása miatt muszáj zenét hallgatnia ahhoz, hogy tudjon koncentrálni a munkájára - bankrablóknak segíteni a zökkenőmentes szökésben, amire egy korábbi hibájáért kényszerül.
Az alapkoncepció közelről sem tűnik formabontónak és nem is ígér semmi olyasmit, amit ne láttunk volna már ilyen-olyan formában máshol. A felszínen a Nyomd, bébi, nyomd nem épül másra, mint gyors autókra, húzós rockzenére, látványos és izgalmas akciójelenetekre, valamint laza humorra. Időközben persze megértjük a szereplők motivációt, mellyel párhuzamosan értelmezzük a téteket is, de Edgar Wright remekül eltalálta ilyen tekintetben az arányokat: pont annyi információtöbbletet kapunk az akció mellé, amennyi elég ahhoz, hogy érezzük a helyzet súlyát, de ha éppen benne vagyunk az események forgatagában, nem telepszik rá egy kicsit sem dráma a vászonra.
Mégpedig azért nem, mert a Nyomd, bébi, nyomd nem erőlködik azon, hogy nagyívű karakteríveket fessen le és óriási morális tanulságokat szolgáltasson a közönségnek. Ha még egyes pillanatokban tapinthatóak is ennek nyomai, a hangsúly mindvégig azon lesz, hogy a nézőnek eszébe se jusson ásítania a látottak alapján. Olyan mesterien megkomponált jeleneteket kapunk, amilyeneket ritkán láthatunk, és most nem csak az akcióra kell asszociálni. Még egy helyszíni megfigyelésbe vagy egyszerűen csak egy asztalbeszélgetésbe is sikerült bőven izgalmat csempészni különböző kreatív megoldásokkal, minek köszönhetően nem kell csupán a cselekményre támaszkodnia a filmnek - kis túlzással minden sarkon van valami meglepő, ha úgy tetszik, még egy csavar. Az például kifejezetten jól sült el, hogy a zene szinte folyamatosan szól a képek alatt.
Az eredmény pedig nem is marad el: a Nyomd, bébi, nyomd tökéletesen kikapcsolja az embert közel 2 órán keresztül. Amíg Baby szemkápráztató manővereit nézzük, garantáltan nem fog azon járni az agyunk, hogy milyen stresszes a munka, hogy milyen csúnyán összevesztünk egy ismerősünkkel, stb... Manapság a blockbuster rajongók hozzák azt fel érvnek a kedvenceik mellett, hogy egy ilyen jellegű film nem igényel mély elemzést, egyszerűen csak "be kell ülni rá a moziba és élvezni egy nagy adag popcorn társaságában." Ha eszerint a leegyszerűsítő - és egyébiránt helytelen - kijelentés szerint nézzük, a Nyomd, bébi, nyomd valóságos blockbusternek számít, csak nem kell figyelmen kívül hagyni a nyilvánvaló hibákat sem (azért, mert nem igazán vannak neki) és nem kell tartanunk a görcsösségtől, ami megannyi amerikai gigaprodukciót jellemez.
Ehhez a szellemiséghez tökéletesen asszisztál a színészi gárda is. Persze abban joggal bízhattunk, hogy Jamie Foxx majd nagyon szórakoztatóan fogja hozni az over-the-top bunkót, és igazság szerint Jon Hammben sem csalódhattunk ezidáig túl sokszor, ahogy most sem. Azt azonban nem vártam, hogy Ansel Elgort és Lily James párosa között ennyire jó lesz a kémia, de túlzások nélkül ennek a kissé kiforgatott Bonnie és Clyde féle románcnak szurkoltam eddig idén a legjobban.
Bár valamit nyilvánvalóan elvesz a szinkron az élményből, hiszen egészen biztos, hogy néhány jól eltalált mondat az eredeti szövegkörnyezetben még jobban működik, de azért erre sem lehet különösebb panasz. A Nyomd, bébi, nyomd olyannyira markáns szellemiséggel bír, hogy az ilyen apróságok aligha tudják kibillenteni a nézőt - minden képkockából sugárzik, hogy Edgar Wright pont ilyennek álmodta meg a filmet, ami nem biztos, hogy huzamosabb ideig emlékezetes élményt fog nyújtani, de minimum néhány napig kizárt, hogy ne az itt hallott zenék pörögnének a fülünkben.
A Nyomd, bébi, nyomd teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán
