Egy hős lovag tiszta feketében, egy szép asszony, egy szeretni való kis tolvaj, gyönyörűen fényképezett jelenetek, romantika a köbön - ennyi kell csak egy felejthetetlen filmhez. Richard Donner-nek nem csak a Halálos fegyverben szériát köszönhetjük, hanem ezt a jó kis fantasy-t is, amelynek darkos hangulata még ma is ugyanolyan dögös, mint sok évvel ezelőtt, nem fogott az idő gyerekkorom egyik kedvencén. Nem kispályás darabról van szó, már csak azért sem, mert két Oscar-díjra jelölték (zene+effektek, amelyek a maguk korában varázslatosak voltak, és még ma is megállják a helyüket, mivel főleg a fényképezéssel érték el a kívánt hatást az alkotók, egy újabb bizonyíték arra, hogy nem a CGI-orgia a kulcs az emlékezetes mozihoz, hanem a kreativitás). Rutger Hauer-t eredetileg a negatív szerepre kérte fel a rendező, ő azonban azt nem fogadta el, így végül ő lett a leányszívekre fokozottan veszélyes vitéz lovag, Michelle Pfeiffer-nek nem kellett túlságosan megerőltetnie magát a női főszerepben, az igazán kellemes meglepetés azonban Matthew Broderick, aki remekül játszotta el a kis tolvajt, aki teljesen véletlenül kerül az események sűrűjébe, és miközben megbízhatóan szállította a humorfaktort, lassan, de biztosan jó útra tért, mi pedig a szívünkbe zártunk ezt a meglepően sokrétű karaktert, akárcsak ezt a kedves mesét, amely véleményem szerint még ma is kiváló szórakozást tud jelenteni mindkét nem számára, mivel úgy romantikus, hogy nem csöpögős, akad benne kaland, humor, vagyis minden adott ahhoz, hogy a játékidőre elfelejtsük a mostanában jellemző mocsok időt, és beleandalodjunk ebbe a jó kis történetbe. Egy próbát megér!

Gaston (Matthew Broderick) piti kis tolvaj, aki csodával határos módon megszökik Aquila gonosz püspökének (John Wood) börtönéből, de a katonák elkapják, azonban egy titokzatos fekete lovag, akit Navarre-nak hívnak (Rutger Hauer) megmenti az életét. A nemes katona és a nem éppen megbízható zsebes lassan, de biztosan összebarátkozik, ami nem hátrány, mivel meg kell törniük egy ronda átkot...

Egy daliás lovag egy gyönyörű vadászsólyommal a karján, egy szép asszony egy vad fekete farkassal az oldalán nem semmi látvány tud lenni, ha jó a körítés, és már csak egy furmányos átok kell a néző érdeklődésének fenntartásához, amelynek az a lényege, hogy a szerelmesek minden napfelkeltekor láthatják egymást egyetlen pillanatra emberi mivoltukban, aztán az egyikük állati testbe kényszerül, együtt vannak, de mégis külön. Rémes sors méretett Navarre lovagra és Isabeau-ra, amelyet a hozzájuk csapódó fiú valamennyire enyhíteni tud, de az igazi megoldást a problémára egy részeges pap látomása szolgáltatja a számukra, amelyben kezdetben egyikük sem hisz. A happy end nyilván nem vitás, hiszen ízig-vérig romantikus moziról van szó, azonban addig még sokszor lágyulunk el a szebbnél szebb jeleneteken, pezsdül fel a vérünk a jó kis akciók láttán, amelyből a legjobbat természetesen a végére tartogatták az alkotók, az a párviadal a templomban (ahová sok évvel Tywin előtt Navarre is lóháton, díszlépésben vonul be, roppant hatásosan) mindent visz, kár, hogy a végére kifogy a szufla a történetből, kicsit túlszirupozták a lezárást, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Nem éppen hétköznapi fantasyt hozott össze nekünk Richard Donner, a sötét középkor minden árnyát és fényét megmutatta nekünk Vittorio Storaro, a három Oscar-díjas operatőr, aki olyan varázslatos képekkel ajándékozott meg bennünket, hogy még évtizedek múltán sem felejtettem el őket. A történet nem túl bonyolult, mégis van annyira misztikus, hogy érdekes legyen, nem vagyunk híján érzelemnek és kalandoknak, a humor sem hiánycikk, de mégis az egyedi hangulat az, ami igazán megmarad ebből a filmből. A forgatókönyv nem éppen zseniális, de minőségi munka, bár a látványt többször a történet és a karakterek elé helyezték az alkotók, ezért időnként kicsit össze-vissza kanyarog a történet, de kit érdekel, amikor Rutger Hauer überdögösen tolja a lovagi akciót, és kevés szóval is tökéletesen tud jellemet ábrázolni, Michelle Pfeiffer csak annyi színészi játékot tesz hozzá a szépségéhez, ami ehhez a filmhez kellett, Matthew Broderick pedig úgy jó, ahogy van.

A főgonosz nem túlságosan hangsúlyos, csupán jelzésértékűen van jelen a történetben, éppen ezért elég nehéz elhinni, hogy ez a vérszegény pap valóban a sötét mágia ura lenne, így nem is tud igazi dráma kialakulni, ami talán nem is baj, mert alapvetően mégiscsak egy kalandfilmhez van szerencsénk, amelyben a romantika viszi a prímet. Innen nézve talán tényleg jobban jártunk, hogy az indokoltnál sokkal többször lovagol premier plánban egy pompás fekete ménen Rutger Hauer, mosolyog bájosan Michelle Pfeiffer, több idő marad az állati és emberi bőrben egyszerre élő (kicsit bizarr, de legalább nem ízléstelen) szerelmesek tragédiájának átélésére, azt pedig csak halkan mondom, hogy Rutger Hauer farkassá válása minden CGI nélkül simán kenterbe veri az Alkonyat-saga vonatkozó jeleneteit.

Nem korszakalkotó filmről van szó, de a maga műfajában van olyan különleges, hogy még ma is simán bele lehet feledkezni ebbe a nem mostanában készült alkotásba, ami összességében egy jól sikerült romantikus fantasy, és nem több, de megvan benne az a bizonyos plusz, ami miatt képtelenség kiverni a fejünkből ezt a kedves mesét. Kicsit hatásvadász, kicsit túltolja a látványt a történet rovására, de annyira szerethető darabról van szó, hogy minden meg van bocsátva. Kalandra és romantikára fel, nem lehet elégszer látni ezt a filmet!

7/10

A Sólyomasszony teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.