Gojko Mitic még ma is van akkora legenda, hogy vele adják el az új Winnetou-filmet. Sajnos nem tudok beszámolni róla, hogy milyen értékeket hordoz a tavaly készült feldolgozás, mert kb. 10 percet tudtam elviselni belőle, annyira katasztrofálisra sikeredett. Arra viszont jó volt, hogy eszembe jusson gyermekkorom egykori kedvence, akinek jól kigyúrt felsőtestén - amelyet szerencsére elég gyakran mutogatott a filmekben - igen gyakran megakadt ifjú leányi szemem (=rohadt jó pasi volt, téptem miatta a párnát rendesen tinikoromban). Fehér Toll, Tecumsah, Osceola csak néhány példa azokra az egykori NDK-ban futószalagon készült indiánfilmekre, amelyeknek az egykor testnevelő tanárnak készülő színész volt a sztárja. Közkeletű tévedés, hogy emberünk lett volna Winnetou, ezt a szerepet a nemrégiben elhunyt Pierre Brice játszotta el (többek között Az Ezüst-tó kincsében), bár valóban előfordult mellékszereplőként az apacs főnökről szóló nyugat-német filmekben, de az igazi áttörést a Nagy Medvei fiainak főszerepe hozta meg a Gojko Mitic számára, amely a saját korában hatalmas sikert aratott, és még én is ezen nőttem fel néhány évtizeddel később. Felnőtt szemmel nézve egy jó kis kalandfilmről van szó, amely egy kiváló indiánregényből készült (Liselotte Welskopf-Henrich alkotása nyilván nem ér fel Karl May vagy James Fenimore Cooper klasszikusaihoz, de nagyon szép emlékeket őrzök róla kicsi koromból), egyszeri kikapcsolódásnak ma is tökéletes, aranyos kis matiné, amelynek értékét a nosztalgiafaktor nem kicsit emeli meg. A mai tinik valószínűleg az életben nem értik meg, miért emlegeti könnyes szemekkel az én negyvenes korosztályom ezt a filmet, hiszen a művészi értéke nullához konvergál, de kikapcsolódásnak még ma sem rossz, teljes gőzzel lehet szurkolni a nemes indiánoknak, akiknek nagyon megnehezítik az életét a sápadtarcúak, de a jóképű rézbőrű főnök természetesen túljár az eszükön, és amikor kitör a happy end, úgy érezhetjük, hogy helyreállt a világ rendje.
Tokei-Itho (Gojko Mitic), a dakoták főnöke nem igazán akar bevonulni törzsével a rezervátumba, ő inkább a harcot választaná, azonban apjának gyilkosa, Vörös Róka (Jiri Vrstála) addig mesterkedik, amíg a nemes indiánt börtönbe zárják, a Medve törzset pedig a rezervátumba kényszerítik. Azonban a főnök nem adja fel, és miután megszabadul a fogságból, elvezeti az övéit Kanadába, hogy új életet kezdjenek. Előtte azonban még le kell számolnia Vörös Rókával...
Kaland, romantika, fordulatos történet - még ennyi évtized után sem tud unalmas lenni ez a tipikus NDK-s indiánfilm, amely minden fapadossága ellenére a mai napig meg tudta őrizni sajátos báját, na és persze Gojko Motic, a kor Sziklája, nagyon jól nézett ki fénykorában. Nem a színészi képességei miatt szerettük őt (érdekesség, hogy annak ellenére, hogy jól beszélt németül, mindig szinkronizálták az akcentusa miatt), hanem azért, mert a megjelenése tökéletesen alkalmassá tette őt ezeknek a kalandfilmeknek a főszerepére. Nem beszélt sokat, ámde látványosan ülte meg a lovat, jól forgatta a tomahawk-ot, és hozta azt az erkölcsi tartást, amit elvártunk tőle. Nemcsak a kockahasa és a hajpántja volt verhetetlen, hanem megvolt a karizmája is ahhoz, hogy elhiggyük neki, ezek a makulátlan hősök tényleg érdemesek a figyelmünkre.
Mai szemmel nézve nem kicsit megmosolygtatóak az akkoriban überlátványosnak minősülő akciójelenetek, de avad indián lovas vágta heve még most is el tudja kapni a nézőt, a fénykorában lévő Gojko Mitic - ről pedig sohasem lehet elég premier plant látni. A film alapjául szolgáló könyv szerencsére volt olyan jó, hogy még ennyi év után is izgalmas tudott maradni a történet, hiába tűnik eléggé avíttosnak a stílus, ez még mindig egy jó kis kalandfilm. A karakterek egysíkúak ugyan, a jók jók, a rosszak rosszak, köztes állapot nincs, de legalább nem kell sokat gondolkodunk azon, hogy kinek is kellene drukkolnunk. Akcióban sincs hiány, a szövegben nem kell shakespeare-i mélységeket keresni, de a zsánerhez tökéletesen illenek, ezt a a stílust várjuk el egy régi indiánfilmtől, aminek természetesen nem sok köze van a valósághoz, de aki szereti a Karl May-regényeket, nem fog csalódni ebben az alkotásban sem.
Ármány, bosszú, aranyéhség, szerelem, szép tájak, vérpezsdítő lovas vágták, egy daliás és nemes indián főnök, kell ennél több, hogy megdobbanjon a nézői szív? Nem véletlenül volt hatalmas siker a film a bemutatója idején, Tokei-Ihto sztárrá tette Gojko Miticet, évtizedre meghatározta a karrierjét, rengeteg indiánszerepet játszott el, amelyet természetesen mindenki látott akkoriban, így máig nem felejtette el a közönség, mivel minden szülő megismertette a gyerekével az ő egykori kedvenceit (engem is apukám ültetett le anno a tévé elé, ha Gojko Mitic-film ment a tévében). Nem kell túl sokat várni ettől a kedves kis alkotástól, és akkor nem fogunk csalódni benne, simán bele lehet feledkezni a dakota főnök kalandjaiba.
A Nagy Medve fiai egy nagyon szerethető kis darab, visszahozza a gyerekkorunkat, amikor zseblámpával a kezünkben olvastuk a takaró alatt éjszaka az indiánkönyveket, nem akar több lenni egy szórakoztató kalandfilmnél, de azért még mindig megvan a bája annak, hogy elszívjuk a békepipát, kézitusát vívunk életre - halálra, és persze vágtázunk a végtelen prérin. Hau!
6/10
A Nagy Medve fiai teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
