Ewan McGregor is csatlakozott azon színészek táborához, aki a kamera túloldalán is kipróbálják magukat, ehhez pedig nem kisebb művet választott magának, mint az American Pastoralt. A magyar közönség számára valószínűleg nem jelent sokat Philip Roth azonos című könyve, hiába nyert még Pulitzer-díjat is és tartják számon az amerikai irodalom nagy remekei között, kulturális közegének határait nem tudta áttörni. Némiképp érthető módon, hiszen szinte minden eseménye az amerikai történelem valamely fordulópontjára alapoz: az amerikai mintapolgár és élsportoló Swede Levov (McGregor), illetve egykori szépségkirálynő felesége (Jennifer Connelly) a háború utáni aranykor kellős közepén alapítanak családot, azonban tinédzserré érő lányuk, Merry (Dakota Fanning) számára semmit nem jelent a jólét és makulátlan családi környezet. Miközben a polgárjogi mozgalom és a vietnami háború egyszerre tombol, Merry egy anarchista mozgalom tagjai közé keveredik, ami végzetesnek bizonyul mind saját, mind szülei sorsa szempontjából.
A látszat ellenére tehát ambiciózus vállalkozás volt a skót színész részéről ebbe a projektbe belefogni, de mint ahogy legtöbb kollégájának, ő is abba bukott bele, hogy már elsőre ennyire le akarta tenni a névjegyét. Egy ilyen meghatározó mű esetében magától értetődő az aggály, hogy ezen az alapanyagon már csak rontani lehet, és az American Pastoral valóban az adaptációk több hagyományos gyengeségével küzd. Érződik rajta, hogy alkotói nem merték igazán bátran átalakítani a könyvet, így viszont minden lelkiismeretességük ellenére is csak halovány és felesleges mozgó alkatrészekkel tűzdelt változatát tudták a vászonra varázsolni. Az elcsépelt és modoros keretező narrációt például minden további nélkül beáldozhatónak tartottam volna, de a mű egészére jellemző a papírszag, miszerint egyszerre veszik el a részletekben, de képtelen igazán árnyaltan ábrázolni bármit is. Az American Pastoral bár az amerikai irodalmat meghatározó, nagyívű történelmi sorsregények hangulatát adja vissza filmként is, karakterei meghatározó vonásait, lényeges indítékait mégis egy-egy jelenetre szorítkozva rágja a szánkba.
A játékidő második felére viszont már annyira megrendítő mozzanatok következnek, amelyek élét a gyenge adaptáció sem tudja elvenni - legalábbis teljesen. Amikor egy-egy jelenet erejéig kell feszült thrillert, sokkoló tragédiát vagy a szereplők mindennapjaihoz kapcsolódó életképeket, esetleg a fojtogató politikai hangulatot bemutatni, McGregor már sokkal inkább elemében van, ugyanakkor a túlírt szövegek és a melodramatikus színészi játék az egyes elemek érzékletességét még így is sokszor a színpadiasság felé mozdítják el. Ez pedig szintén egyértelműen rendezői rutintalanság, de McGregor így még csak színészként sem tudja hátán vinni a produkciót, és szégyenszemre filmbéli lánya dominálja közös jeleneteiket. (Nem mintha Dakota Fanning alapból nem lenne képes hasonló kaliberű alakításra, de édesapja karakteréből kellett volna többet kihozni.)
Ewan McGregor tehát alapvetően egyáltalán nem alkalmatlan rendezőnek, de elsőre túl nagy fába vágta a fejszéjét: egy konvencionális zsánerfilm megvalósítása egyelőre sokkal jobban menne neki, mint egy ilyen sokkal nagyobb bravúrokat és bátorságot igénylő adaptáció. Az American Pastoral végeredményben szerintem így sem lett olyan vészes, mint amilyennek például a külföldi fogadtatása lefesti, hiszen bár keltsen olyan benyomást, mintha csak árnyéka lenne a műnek, amelyből a stáb dolgozott, ebben az árnyékban is találhatunk kedvünkre valót.
7/10
Az Amerikai pasztorál teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
