A halál angyala / Sleepaway Camp (1983)
Első blikkre ez a film egy mozgóképes katasztrófa: már 1983-ban is hihetetlenül elhasználtnak számító alaphelyzet, idegesítőn rossz színészi játék, hátborzongatóan amatőr keretezési és vágási megoldások, valamint kifejezetten Darwin-díjas halálesetek jellemzik ezt a slashert. Hogy egy példát említsek ez utóbbira, a vízparti nyári táborban (a Péntek 13, Az erdei fantom, és ezernyi hasonló társuk után már ki az, aki nem ásít ettől a helyszíntől?) tevékenykedő rejtélyes gyilkos első akciója az, hogy kihúzza a sámlit (!) a gonosz hájpacni szakács alól, aki erre elveszíti az egyensúlyát, és magára borít egy hektónyi forró vizet. De nem ám lesből, hirtelen történik ez az akció, hanem hosszú másodpercek alatt: a séf megbillen, kapaszkodik, közben vitatkozik a támadójával, hogy ne piszkálja már azt a kisszéket, mert irgum-burgum... ahelyett, hogy lelépne a cirka fél méter magas hokediről! A néző értetlenül pislog a képernyőre, hogy most akkor ez vígjáték, vagy mi a fene? Aztán az égési sérülések bemutatása már elég brutális, és rávilágít arra, hogy itt bizony nem szándékos humoroskodás, hanem elképesztő amatőrizmus zajlik. A halálesetek később is megtartják a maguk kétarcú mivoltát, pl. vízbe fulladás közben az egyik diák kb. úgy kalimpál, mintha csak a családjának integetne, hogy "hahó, apu, itt az én nagyjelenetem, ugye milyen király?". Azonban nem szabad pusztán a külsőségek alapján megítélni ezt a bizonyos körökben klasszikusnak számító slashert. Robert Hiltzik rendezőként ugyan borzalmas munkát végzett, forgatókönyvíróként viszont komoly kísérletet tett arra, hogy megreformálja a kaszabolós horrorfilmek megrögzött kliséit. Egyrészt hitelesen sikerült bemutatnia a nyári táborban lévő ifjúság zabolátlan és ellentétektől feszülő világát (repülnek a pofonok és a kurvaanyázások a srácok között, a lányok meg úgy klikkesednek és szúrják hátba egymást, hogy a fal adja a másikat), másrészt ügyesen keveri a kakát a gyilkos kilétével kapcsolatban, harmadrészt pedig ad egy olyan gyomorforgató-agyszibbasztó-heretöppesztő csavart a végén az egész sztorinak, amit az életben nem felejt el a néző. A mozi záróképének meg simán bérelt helye van minden idők legjobb horror befejezései között, olyan creepy és hideglelős, hogy már-már zárójelbe teszi a film szinte összes bosszantó negatívumát.
(7,5/10)
A film teljes adatlapja a MAFAB oldalán
A Stendhal szindróma / La sindrome di Stendhal (1996)
A Stendhal szindróma az első olyan olasz film, amiben CGI szerepelt - és jól sejtitek, iszonyatosan gagyin néz ki benne minden egyes képkocka, amin számítógépes effekt látható. Ami külön dühítő, az az, hogy ezek az effektek teljesen szükségtelenek a történet szempontjából, hiszen jórészt csak a főszereplő hallucinációt hívatottak színesíteni. Dario Argento olasz rendező tehát szinte a semmiért csúszott el ezen a banánhéjon... A történet: az Anna nevű nyomozónő (Asia Argento a maga ripacs módján hozza a figurát) a címben szereplő betegségben szenved, tehát a klasszikus műalkotások látványa olyan erős hatást gyakorol rá, hogy hallucinációi támadnak, sőt, még az eszméletét is elveszti. A sztori Anna és egy szadista erőszaktevő gyilkos (Thomas Kretschmann kicsit túljátssza a szerepét, ennek ellenőre meggyőző) ördögi fogócskájáról, véget nem érni akaró küzdelméről szól. Argento ebben a művében nagy hangsúlyt fektetett a történetre, és egészen komoly mélységet, valamint különleges értelmet sikerült adnia a főszereplője belső vívódásának, mentális problémáinak, és átélt traumáinak. A rendező ezúttal háttérbe a szorította szokásos stílusjegyeit, pl. a giallókban kimódolt, "kesztyűs kézzel" végrehajtott elegáns gyilkosságok helyét néhány sokkolóan erőszakos (brutális megerőszakolás fejbelövéssel kísérve), már-már tortúra pornókba illő jelenettel váltja ki. A művészet ereje így nem csupán Annát, de a magát az azonosulásra kényszerített nézőt is fejbe kólintja. A film azonban a vége felé válik igazán érdekessé, amikor már nem a gyilkos tevékenysége kerül a középpontba, hanem a főszereplőnő, akinek a szadista után saját belső démonaival is meg kell küzdenie. A film nyújtotta zavarba ejtő, elgondolkodtató élményt Ennio Morricone repetitív, de hangulatos zenéje húzza alá. A Stendhal szindróma egy méltatlanul alulértékelt Argento-mű, amit hiba lenne a fostos látvány, a rendező filmográfiájában atipikusnak számító megoldások, és a túlzó színészi játék alapján értéktelennek bélyegezni!
(7/10)
