A terrorizmus alapvető logikája kortól és helytől függetlenül egyforma volt: magasztos cél, megszállottan, az eszközök között nem válogatva megvalósított akciók. És hiába vesznek ki világunkból egyre inkább az odaadással képviselt ügyek és a fanatizáló közösségek, még az anarchisták és nemzeti szakadárszervezetek nyomába lépő szélsőséges iszlamizmus logikáját is nagyjából jól össze tudjuk már rakni: az érték- és identitásválságban szenvedő fiatalok számára kínál életcélt és programot a radikalizálódás és a merényletek. Az Eközben Párizsban azonban éppen ennek ellentétét, egy értékmentes, céltalan és kiábrándult "terroristasejtet" képzel el.
A film során ugyanis annak lehetünk tanúi, ahogyan néhány párizsi fiatal elképesztő profizmussal felrobbant jelképes épületeket, majd egy plázába visszahúzódva várja az események lecsengését. És ugyan elhangzik néhány homályosan megfogalmazott és világosan soha ki nem mondott újbaloldali lózung, de klasszikus motivációja nincs hőseinknek tettük elkövetésére, mindössze talán annyi, hogy emlékezetes cselekedet hajtsanak végre és észrevegye őket a világ. Még a búvóhelyükké tett mini-Kánaánt sem tudják élvezni, tessék-lássék módon, fancsali arckifejezéssel turkálnak a prémium élelmiszerekben és próbálják fel a milliós ruhadarabokat. Az Eközben Párizsban hibátlanul mutat be egy generációt, akiket már sem az eszmék, sem a fogyasztás nem tesz boldoggá, és kétségbeesetten próbálja meg megtalálni önkifejezése módját.
Ezért pedig bármit hajlandó megtenni: a merényletekhez vezető utat szereplőink vérprofi aprólékossággal gondolják ki és valósítják meg, gond nélkül ölnek, a film pedig legalább ugyanilyen lelkiismeretességgel követ le minden mozzanatot. Nem túlzok: az első fél óra (de lehet, hogy több is) kizárólag arról szól, hogy a szereplők hogyan közelítik meg célpontjaikat, számos példa akad arra, hogy a párhuzamosan futó szálak esetében pár másodpercet újra is játszanak nekünk az ugrások után, mintha a rendező nem bízna abban, hogy ismétlés nélkül is fel tudnánk venni az események fonalát.
Ez borzasztó frusztráló tud lenni, főleg, ha azt is hozzáveszem, hogy sok funkciója nincs sem a felvezetés kínos óvatoskodásának, sem annak, hogy szereplőink közös elbújjanak, amikor a hatóságok még rá sem jöttek az elkövetők kilétére. A forgatókönyv tele van efféle befoltozatlan lyukakkal és szándékosan nyitva hagyott kérdésekkel, ellentmondásos és bizarr megnyilvánulásokkal (amin a jó eséllyel angol szöveg alapján (félre)fordított felirat sem segít...), ugyanakkor éppen ez is lenne a cél. Az Eközben Párizsban ugyanis az értelmetlenségében értelmes alkotás, és minél hamarabb értjük meg ezt, annál könnyebben nyűgöz le. Itt éppen az a döbbenetes, hogy a heist movie-k elegáns felkészülő-montázsait hatszorosan felülmúló alapozást láthatunk egy olyan merényletsorozat kedvéért, aminek se haszna, se célja, majd ennek feldolgozásaként újabb egy órát töltsünk mélységes semmittevésben és apátiában.
És nyilvánvaló, ez a legkevésbé sem élvezetes, sok esetben nem is feltétlenül magával ragadó (számomra is maradtak olyan elemei a műnek, amelyeket nem tartok indokoltnak vagy nem tudok elhelyezni a koncepcióban), ugyanakkor rendkívül formabontó és bátor. Bátor, hiszen eleve minimum botrányközeli a közelmúlt eseményei után így mesélni terrorizmusról, de még inkább azért, mert a nyilvánvaló párhuzamok megragadása helyett az Eközben Párizsban egy hihetetlenül találó és elgondolkodtató képet fest a világunkat meghatározó jelenségekről - vagy éppen azok hiányáról.
8/10
Az Eközben Párizsban teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
