Blood Feast (1963)
Ezt a filmet tartják az első olyan mozinak, amiben a modern értelemben vett gore (magyarul véres, belezős, húsroncsolós jelenet) premier plánban megmutatkozott a vásznon. Az amerikai Herschell Gordon Lewis gondolt egy merészet, és egy, a kendőzetlen véres momentumokra kihegyezett horrorfilmet alkotott, amellyel egy csapásra létre is hozta a splatter movie zsánerét. Bár a vérben tocsogást megjelenítő praktikus trükkök nem hibátlanok, a korhoz képest meglepően hatásos a végeredmény, még ma is émelyítő az alkotásban megjelenő vérengzés. Viszont a filmnek a maga korában példátlan erőszakábrázoláson kívül nem sok érdeme van. A színészi játék valami elképesztően borzalmas, az a jelenet pl. ahol egy túlélő férfi hisztérikus állapotban a rendőrségnek ecseteli az egyik gyilkosság részleteit, túlzás nélkül felér egy színészi atomkatasztrófával (ide kattints, ha kíváncsi vagy rá). A történet olyan sovány, hogy szinte nincs is: a gyilkos gyilkol, a rendőrség nem jut semmire, a gyilkos gyilkol, a rendőrség nem jut semmire, a gyilkos egy véletlen folytán lebukik, aztán egy véletlen balesetben meghal, the end. A dramaturgia egy pornófilmével vetekszik, csak a meztelenkedés és a szex helyett itt brutális vérengzés (és némi meztelenkedés) látható. Szerethető, utálható, vagy akármilyen karakterek nincsenek, csak ripacs antiszínészek, akik a színészkedés ellentétét csinálják. És még a zene is kriminálisan szar (nem véletlenül, hiszen azt is a direktor, Herschell Gordon Lewis szerezte). Csak a nagyon elvetemült horrorőrülteknek ajánlom ezt az alkotást, azoknak is csak kötelességtudatból. Amikor megnézitek, az lesz életetek egyik legnehezebb 67 perce...
3/10
The Church (1989)
Ez az ékes olasz nyelven La chiesa néven futó alkotás a dicső '80-as évek egyik esszenciális olasz horrorterméke, amelyet viszonylag kevesen ismernek, de akik igen, azok általában nagyon szeretik. A filmet Michele Soavi rendezte, aki Dario Argento hűséges tanítványaként híresült el. Jómagam a maga idejében nem láttam ezt az alkotást, így utólagosan kellett pótolnom. Nos, mai szemmel nézve a film rendelkezik néhány bántó hiányossággal, mégis, mindenféleképpen meg kell említenünk, ha a korszak olasz démonfilmjeiről beszélünk, mert méltó társa tud lenni a klasszikus Lamberto Bava-féle Démonoknak. Ami első körben szembetűnik, hogy itt egy - horrorfilmes léptékkel mérve - kifejezetten nagyívű alkotásról tudunk beszélni, ami egy igazi középkori jelenettel indít, ahol lovagok gondoskodnak egy kisebb közösség tömegsírba való kerüléséről. A tömegsírra aztán egy templomot húz fel az utókor, és ez a templom lesz a tényleges sztori színhelye, értsd: a démoni erők elszabadulásának tere. A hangulat mágikus módon egyedi, egyszerre gótikus és apokaliptikus, ráadásul ebben a filmben csodásan együtt lélegzik a '80-as évek diszkókorszaka a középkori, boszorkányos hangulatot felidéző légkörrel. A korabeli olasz horrorfilmekből öszeszedett (Barbara Cupisti, Antonella Vitale, és a tinédzser Asia Argento), valamint a brit és amerikai B-vonalról importált nevekből (Hugh Quarshie, Tomas Arana) álló stáb viszonylag okés teljesítményt nyújt, a Keith Emerson-Goblin kollabrációban elkészült, templomi orgonás-visszhangos dobeffektes zene pedig tökéletesen festi alá a nyugtanító eseményeket. A "nyugtalanító események" a helyénvaló kifejezés, hiszen itt nem a Démonokban megszokott erőszakorgiát kapjuk, ahol az emberek démonná válva lemészárolják egymást (illetve ilyesmit is kapunk, de nem kizárólag), hanem ennél egy sokkal spirituálisabb élményt, felkavaró látomásokkal, és többféleképpen értelmezhető, a régmúlt szörnyűségeinek az újjászületéséről tanúskodó, elképesztő pillanatokkal. Elég csak az ebben a videóban kiemelt két jelenetet megtekinteni (igen, jól látjátok, ebből az első jelenet a híres Boris Vallejo festmény előtti tiszteletadás), hogy rájöhessünk, ez bizony igazi művészi értékekkel rendelkező horrorfilm. Mint ahogy a linkelt videó második feléből is látható, az alkotás élvezeti értékét lerontja néhány rosszabbul sikerült maszk és praktikus effekt, valamint az is bántó, hogy az alkotók szinte minden akciót és direkt horror elemet feláldoztak a történet során az elvontabb borzalmak oltárán, így a slasher-rajongók valószínűleg túl művinek és körülményesnek fogják találni a filmet összességében. Valamit valamiért ugyebár - Soavi filmje pont azon aspektusai miatt egyedi, ami sok néző szemében a vesztét fogja okozni.
7,5/10
Trauma (1993)
Dario Argento első és egyetlen amerikanizált horrorja, a maga idejében hatalmasat bukott Trauma méltán nevezhető a rendező kifejezetten csalódást keltő alkotásának. Itt minden félresikerült, ami félresikerülhetett. A zenét ezúttal nem a progresszív megoldásokban gondolkozó Claudio Simonetti és a Goblin együttes, nem is Keith Emerson, hanem magát az amerikai filmzeneiparba bedolgozó, sokkal hagyományosabb horrordallamokban orientálódó Pino Donaggio szolgáltatta. A különbség szinte tapintható: Argento jellegzetes képei a vitruóz zenei aláfestés nélkül feleannyira sem hatnak. De nem csak a muzsikán múlt a dolog, a film maszkjaiért ugyanis hiába felelt a legendás maszkmester Tom Savini, bizony a levágott fejek megjelenítése elég gyengére sikeredett, főleg, hogy nem egyszer még teljesen illogikus módon, levágásuk után is beszélnek ezek a csonka testrészek. Aztán ott van a történet esszenciáját szolgáltató fő csavar, ami önmagában véve teljesen jó is lenne (a néző a főszereplővel együtt már a mű elején látja a gyilkos arcát, csak nem tudja), ha Argento nem a Mélyvörösben már egyszer alkalmazott trükkjét próbálná meg újrafelhasználva lenyomni a torkunkon. Egyébként az egész alkotásra jellemző, hogy a jeles olasz horrorrendező bizony több korábbi megoldását is recyclingolta az amerikai nézők számára, ergo az életművét ismerők szemében a film nem fog sok újdonságot tartalmazni. A T.E.D. Kleinnal közösen kiötlött, esőben gyilkolós-fejlevágós-sorozatgyilkosos történet egyébként alapvetően nem rossz, csak éppen a gyenge színészi játék (élen a fiatal, cicijét is megvillantó Asia Argento ordas szar alakításával), és az a tény, hogy a rendező nem tud semmi érdemlegeset kezdeni a feldobott ígéretes témákkal (médiakritika, bulimia, gyermek elvesztésésből fakadó trauma, stb.), erősen agyoncsapja az élményt. Ami miatt azért érdemes megnézni a filmet, azok a gyilkos szomszédságában lakó kisgyermek jelenetei: túl azon, hogy itt visszaköszönnek a rendezőre oly' jellemző állat-motívumok, kapunk némi gonosz humort, és valódi feszültséget is, ráadásul sikerül a gyermekkaraktert profi módon, a cselekedetein keresztül bemutatni. Mondhatjuk, hogy Argento ebben a filmjében sem felejtette el azt, ami őt naggyá tette - ám csak ímmel-ámmal tudta hozni az elvárható minimumot.
5,5/10
