Az írás az 1996-os Trainspottingra nézve spoileres!

Több ezer filmet láttam már életem során, de ha összeállítanék egy kedvenc filmjeimet felvonultató listát, akkor az 1996-os Trainspotting tuti, hogy benne lenne a top 20-ban. Danny Boyle filmje az évek folyamán kultstátuszba emelkedett, köszönhetően többek között a kiváló karaktereinek, a remek párbeszédeknek, a bizarr, de remekül működő humornak. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Trainspotting kíméletlenül őszintén és hatásosan beszél a kábítószerezésről, annak minden nehézségével és sötét oldalával együtt. Számomra nem a Rekviem egy álomért, nem a Betépve, nem a Félelem és reszketés Las Vegasban, nem a Las vegas, végállomás a drogos filmek alfája és omegája, hanem a Trainspotting. Ilyen előzmények után természetesen voltak aggályaim a folytatás milyenségét illetően, de szerencsére a stáb magabiztos lazasággal trombitálta újra össze az edinburgh-i négyeket.

Mark Renton (Ewan McGregor) az életet választotta, és ugyan nem él aranyéletet, de egész jól elboldogul a maga kis világában. Immáron hosszú ideje tiszta, elsősorban ugyebár a szülei hathatós közreműködésével jött le a heroinról. Renton úgy dönt, hogy hazatér Edinburgh-ba, hogy újra találkozzon rég nem látott családjával és barátaival, azaz Spuddal (Ewen Bremmer), Begbie-vel (Robert Carlyle) és a Beteg Fiúval alias Simonnal (Jonny Lee Miller).

Szembetűnő különbség a két film között, hogy Danny Boyle a T2 esetében egy jóval érzékenyebb, érettebb, komolyabb hangvételt tűzött ki céljául. Ez persze azt is jelenti, hogy ebben a filmben a balhék, a bulisabb jelenetek TALÁN nem szólnak akkorát, mint az első részben, közben mégis megvolt mindvégig a hamisítatlan Trainspotting-élményem. A 18-as karika abszolút indokolt a második felvonás esetében is, mert ugyan előfordulhat, hogy kevesebb a T2-ban a kultikus jelenet, de ettől függetlenül a drogozások, meztelenkedések, káromkodások, bűnözési akciók továbbra is fix alapot képeznek a filmhez. Aki pedig jobban ismeri a Trainspottingot, az tudja, hogy bizony akadnak benne gyomorforgató jelenetek, szóval ezekkel a dolgokkal mindenképp számolni kell a film megnézése előtt. Ám Danny Boyle filmje így sem válik öncélúvá, vagy kirakati ökörködéssé, ami azért elég nagy direktori rutinra vall.

Ugyanakkor picit kényelmes ujjgyakorlatnak éreztem Boyle ezen munkáját, mert az angol rendező gyakorlatilag egy lapra tesz fel mindent a nosztalgiafaktorral. Ez ugyan kiválóan működik, hiszen a film valósággal tobzódik a hidegrázós, visszaemlékezős pillanatokban, de közben talán némiképp kevesebb kreativitást sejtet, mint ami az első részben volt tetten érhető. Ezt jól jelzi az is, hogy a kelleténél talán kicsivel több a zenés montázs, amik a maguk módján abszolút működnek is, de az igazat megvallva akkor sem éreztem volna kevesebbnek a T2-t, ha ezekből egy-két szegmenst végül kivágnak.

Viszont ahogy azt fentebb is írtam, szerencsére nem kevés olyan képsora van a T2-nek, ami libabőrt idéz elő az emberben. Elképesztő élmény volt újra együtt látni a négy főkaraktert életre keltő színészt, akik közül egyértelműen Ewan McGregor vitte a legtöbbre, igazi A-listás sztárrá nőtte ki magát, való igaz, hogy az utóbbi pár évben azért nem halmozza a kasszasikert hozó szerepeket. De valahol ezt is a Trainspotting sajátosságának érzem, hogy lehet itt beszélni a karrierekről, a szerepvállalásokról, számomra mégis a skót négyes fogatot fogja mindig is megtestesíteni a McGregor, Bremmer, Carlyle, Miller-féle kvartett. Egyébként egészen döbbenetes, hogy a Spudot és a Beteg Fiút alakító Bremmer-Miller duón mennyire nem látszik, hogy eltelt 20 év. Olyan, mintha le lettek volna hibernálva az elmúlt 20 esztendőben, míg a ráncok elég tisztességesen kiültek McGregor és Carlyle arcára.

Dicsérendő amúgy, hogy a T2 alkotói mertek újítani, és noha az látszik a filmen, hogy előszeretettel fürdőzik a nagy előd hírnevében, ennek ellenére mégis hozott egyfajta frissességet. Renton például viszonylag csendes szerepet kap, ő csak kvázi azért van itt, hogy az eseménylavinát beindítsa. Itt az igazi sztár a másik három kulcsszereplő, akiknél relatíve részletes életvezetési betekintést nyerünk, némi múltidézéssel fűszerezve. Ettől függetlenül Renton szájából ismét elhangzik egy "Válaszd az életet!"-monológ, ami a film legjobb pillanatai között foglal helyet, annyira erős és mély. Ezen felül Boyle-ék voltak olyan bátrak, hogy új, a történetet is nagyban befolyásoló mellékkaraktereket tártak elénk. Ezek az új arcok ráadásul úgy képzik szerves részeit a cselekménynek, hogy közben nem sok vizet zavarnak, így a reflektorfény ellentmondás nélkül irányul a nagy négyesre.

Csak úgy, mint az első részben, a soundtrack itt is egészen szenzációs, kapunk egy kis Underworldöt, Queent, Iggy Popot, Wolf Alice-t, úgyhogy e téren tényleg nem érheti szó a ház elejét. Fontos eszközei ezek a slágerek a a hangulatteremtésnek, plusz a filmnek van egy olyan sodró lendülete, aminek hatására nagyon kevésnek érződik a 2 órás játékidő. A humor is teljesen rendben van, mind verbális, mind képi humorban vetekszik a Trainspottinggal a film, és ugyan korábban pedzegettem, hogy a "balhés" jelenetek visszafogottabbak, azért nem kell aggódni, kellően elborult 2016-ban (a film forgatási éve) is a stábtagok agya. Ezzel szemben a T2 viszont jóval elmélyültebben mesél karaktersorsokról és tönkrement életekről, aminek az áll a hátterében, hogy már ismerjük ezeket a figurákat, tudjuk milyen emberek ők, így a cselekedeteik, szavaik súlyozott jelentőséggel bírnak.

Talán nem az érzelmi hullámvasút az első dolog, ami az embereknek eszükbe jut a Trainspotting kapcsán, de túlzás nélkül mondom, hogy a T2 nem egy jelenetét néztem végig az arcomon legördülő könnycseppekkel. Az egész koncepcióban pedig az a lenyűgöző, hogy a film eszköztárán érződik, hogy nem kierőszakolni akarják a nézőből a könnyeket, hanem hagyja, hogy a közönség átadja magát az élménynek. És itt jön a képbe a már említett nosztalgiafaktor: a karakterek elmélkedései, visszaemlékezései, tettei, és monológjai az elmúlt 20 év viszonylatában válnak igazán érdekessé. Képes ez az alkotás gondolatokat ébreszteni az elmúlásról, az idők változásáról, a múltba révedésről, amiért nem győzök elég hálásnak lenni Danny Boyle-nak. Éppen ezért szükségesnek tartom a T2 megtekintése előtt megnézni az első részt is. Anélkül is élvezhető a film, mert a játékidő során a karakterek utalgatnak a korábbi eseményekre, de az első rész ismeretének hiányában a T2 legfeljebb egy őrült, egyszer nézős drogfilmnek tűnhet.

Szóval lényeg a lényeg: ez a film leginkább a fanoknak készült, az olyan embereknek, akik hozzám hasonlóan piedesztálra emelik a '96-os elődöt. Minőségben véleményem szerint elmarad az első résztől, de minden idők egyik legjobb, legérettebb filmes folytatásaként tekintek a T2-re. Sok helyen lehetne giccses a film, amit Boyle nagyon szemfülesen elkerüli ezeket az aknamezőket. Egy végletekig szórakoztató mozi lett a T2 Trainspotting, a lehető legtökéletesebb lezárással, amit csak el tudtam volna képzelni. Az újabb folytatás lehetősége természetesen most is fennáll, de két film után éreztem annyira kereknek és egésznek a történetet, hogy erre ne legyen szükség. Még csak február van, de már most fixen kijelentem, hogy az évösszegzőmben ott lesz ez az alkotás a kedvenceim között!

9/10

A T2 Trainspotting teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán