Hiába tudhat magáénak milliós nézettséget a tehetségkutatók többsége, valószínűleg a legtöbb ember bajban lenne, ha meg kéne neveznie a 2-3 évvel ezelőtt futó szériák győzteseit. Ellenben ha az első körök híres beégéseiről lenne szó, még azok is lelkesen emlegetnék a Bikicsunájt, akik életükben egy X-faktor- vagy Megasztár-epizódot nem láttak. Valahogy így működik a Florence - A tökéletlen hang is, amely még ráadásul hitvallásává is teszi a lelkes gagyiban rejlő szórakoztatási faktort.

Stephen Frears legújabb alkotása ugyanis nem szól másról, mint hogy a Meryl Streep alakította énekesnőnek egy két órás film során senki nem meri megmondani, hogy borzasztóan énekel. Florence Foster Jenkins ugyanis valaha kiváló operaénekesnő volt, azonban a kor és halálos betegsége hatására már csak pokoli kornyikálásra képes - csakhogy ez nem tűnik fel neki. Környezetében így mindenki a kegyes hazugságot választja: barátai és az őt tréningező karmesterek szembedicsérik, férje (Hugh Grant) pedig igyekszik megvenni előadásai összes nézőjét és az újságírókat is, hogy csupa jót nyilatkozzanak róla. Azonban ez a látszat nem tartható fenn örökké, legalábbis csak egyre nehezebben...

Így a játékidő nagy részében tulajdonképpen ugyanazokat a köröket futjuk végig: vagy azt látjuk, ahogyan a közvetlen környezetében élők minden eszközükkel próbálják megvédeni Florence-t attól, hogy a kritikus hangok eljuthassanak hozzá, vagy a be nem avatottak (például a Simon Helberg alakította, újonnan érkező zongorista) szembesülnek az abszurd szituációval. Ez az egy közepesen vicces geg fut le újra és újra az első perctől az utolsóig, és ha nem lenne a pazar színészgárda, valószínűleg teljes bugyutaságba is fulladna. A Streep-Grant-Helberg trió ugyanis elképesztő komikusi tehetségről téve tanúbizonyságot kíséri ezeket a szituációkat, elsősorban utóbbi az, akinek reakcióiért már önmagában is megéri nézni ezeket a jeleneteket.

És el kell azt is ismerni, hogy a produkció ambíciói túlmutatnak egy bárgyú vígjátékon: amikor a forgatókönyv nyit a dráma felé, remek pillanatokat láthatunk, bemutatva Florence törékenységét, a felesége és saját boldogsága között őrlődő St. Clair dilemmáit vagy az ambícióit az empátia kedvéért feladó zongorista megdicsőülését. Ugyanakkor Stephen Frears nem elégszik meg ezeknek a sorsoknak az egyszerű és elegáns prezentálásával, hanem mindenáron rá akar tehénkedni nagyívű mondanivalójával, ami nagyjából annyiban összegezhető, hogy ha Florence tragikomikus műsora szívből jön, ráadásul még meg is nevetteti a harcban megfáradt veteránokat, akkor tulajdonképpen mégiscsak értéket képvisel.

Frearstől nem idegen ez a retorika, hiszen már a Philomenában is a bárdolatlanság és a naivitás mellett emelt szót (számomra egyébként hasonlóan irritáló módon), és bár értékelem gondolkodásának bátor egyediségét, alapvetően egy fals, mesterkélt világnak tartom, amit képvisel. Egyrészt egy "profizmus vs. őszinte lelkesedés" dichotómiát feltételez, amelyben így egy szintre emeli hősét azokkal az előadókkal, akik szorgalmasan és még történetesen remekül is végzik munkájukat (v.ö. "Ezen a filmen hónapokig dolgoztak több százan, hogy mered lefikázni?"), másrészt egyfajta trash-élményként magasztalja fel Florence énekét, mint amikor a versenyben utolsó gyereknek is muszáj érmet adni. Természetesen feloldhatatlan dilemma, hogy a kegyes hazugság vagy a kegyetlen igazság tesz jobbat (ld. még Teljesen idegenek), és A tökéletlen hangra is igaz, hogy miközben megható a főhőse felé áradó szeretet, nem tudom egyben nem sajnálni, hogy az őt háta mögött megcsaló férjével kezdve mindenki megvezeti.

A Florence-t tehát leginkább azoknak tudom ajánlani, akik nem rettennek meg attól, ha a báj és a szentimentalizmus alkalmasint felülírja a valóságot, akik tudnak élvezetet találni a nívótlanságban - még ha ez a film éppenséggel minden döccenője ellenére egy korrekt módon végigvitt produkciónak mondható is. De akit nem hoz lázba a lehetőség, hogy A császár új ruháját a Bikicsunájra átértelmezve tekinthesse meg, az inkább válasszon egy olyan filmet, amely a szív mellett a tehetséget is fontosnak tartja.

6/10

A Florence - A tökéletlen hang teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán