Ez a könyv tipikus példája annak, miért nem olvasok szívesen magyar regényt. Nem tűzrevaló szemét Kóbor Barbara első regénye, de szinte sajnálom az időt, amit rááldoztam.

Pedig előtte úgy éreztem, hogy ez a könyv nagyon jó lesz, a tetszetős borító és a fülszöveg miatt már előre dörzsöltem a tenyerem.

A történet Párizsban játszódik, a főhőse pedig Séverine Bonheur, egy tipikus unatkozó, rossz házasságából kilépni nem merő feleség. Gyermeke az egyik legfontosabb a számára. A válást, eltűnést fontolgatva aztán hirtelen nagy bajba kerül és megnőnek a tétek.

Őszintén szólva már az első oldalon megéreztem, hogy itt bizony nagy gondok lesznek. Először is: a filmekben és a könyvekben sem szeretem, ha egy x eseményt megmutatnak, aztán visszaugrunk az időben, hogy megmutassák, hogy jut el a cselekmény az x eseményig. Így hirtelen nem is jut eszembe olyan, ahol ez a történetvezetési módszer tetszett; biztos volt ilyen, de az biztos, hogy Kódor Barbara ezt nem tudta számomra érdekessé tenni, egyetlen percre sem. A fejezetcímek pedig sokat segítenek, mert naplószerűen dátumozva van minden, maguk a fejezetek is rövidek, adva némi tempót az egésznek.

A probléma leginkább a megfogalmazásmódban van, mintha az írónő a könyv elején minél több hangzatos mondatot, a hasonlatnak a hasonlatát is le akarta volna írni, aztán a könyv felénél eszébe jutott volna, hogy hát basszus, ez egy történet, kell valami cselekmény, csavar. Az nem elég, hogy mivel olyan divatos hely Párizs, és tudom, melyik utca merre visz, akkor a vonzó helyszín bármit elvisz a hátán. Ráadásul ez a mesterkélt, fellengzős stílus az, amitől falra tudok mászni. Ide is böknék gyorsan egy példát: "Nagyon szerette a vajat, benne a legelők ízét, a tehenek szőrének robusztus, tolakodó szagát." Fúj, nem. A vaj jó meg minden, de a tehénszar tehénszőr azért nem érződik benne. Tök mindegy mennyire ultramenő, instagram kompatibilis párizsi kávézó vajáról van szó. A rengeteg hasonlat miatt sokszor eszembe jutott, hogy az írónő először nem is krimit akart írni, hanem gasztroregényt vagy még inkább utazó blogot, aztán ránézett volna a pszichológia diplomájára és úgy döntött megpróbálkozik a lélektani krimivel.

A karakterek teljesen kidolgozatlanok, a főszereplővel egy pillanatra sem tudtam azonosulni, vagy akár csak együtt érezni - ez nem lenne mindenképpen gond, ha ez azért lenne, mert akkora sötét mélység rejlik a szereplő arca mögött. De Séverine egyszerűen csak nagyon buta és felszínes, és hiába főszereplő, nagyon sokszor csak passzív résztvevője a történéseknek. Nem alakítja a sorsát, csak úgy történnek vele a dolgok. (Nem is értem, hogy érte meg a könyv végét.)

És milyen dolgok történnek? Hát ezt nemhogy én, de az írónő se nagyon tudja szerintem. Van egy gyilkos, van hulla, van pár izgalmas történés, de sok sebből vérzik az egész krimiszál. (Mi a gyilkos motivációja? Hogy oldotta meg egy-egy tettét, talán hoppanált? Miért nem nyírta ki Séverine-t? És még sorolhatnám.) Valahol a könyv háromnegyedénél megcsillant némi értelem, de annyira kommersz és unalmas befejezés lett az egész csattanója, hogy csak fintorogni tudok.

Hogy mik a pozitívumok? (A rövidségen és a szép borítón kívül?) Nos, Kóbor Barbara ha levetné ezt a fellengzős stílust, és rendes szerkesztőt adnának mellé, akkor akár jó író is lehetne, mert a sok maszlag alatt felfedezni véltem valamit, ami erre engedett következtetni. Sőt, azt is elhiszem, hogy valakinek ez a stílus bejön, hiszen egyáltalán nem egyedi dologról van szó, túl sokszor találkozom sajnos vele.

2/10 és vagy ezer szomorú emoji, mert ez nagyon nem.

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.