A Halj már meg! cím meglehetősen morbid felhangokat kapott azzal, hogy rendezője, Kamondi Zoltán idén márciusban elhunyt. A párhuzamok azonban még kísértetiesebbek, látva azt, hogy a hatalmas csontvázakat hátrahagyó férj története filmként is legalább ekkora csapdák útján juthatott el a mozivászonig. A három forgatókönyvíró mellett még 7(!) dramaturg dolgozott rajta, amiben egyrészt ijesztő, hogy ennyi ember kreatív munkája kellett ahhoz, hogy a végleges mű megszülessen, de úgy tűnik, mintha ezek az alkotók egymásról tudomást sem véve, vagy legalább egymással párhuzamosan dolgoztak volna.

Túlzás nélkül állíthatom ugyanis, hogy a Halj már meg!-nél esetlegesebb filmet még nem láttam. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a Kováts Adél és Ónódi Eszter által alakított özvegy-szerető páros hol összevesznek, hol legnagyobb barátokként viselkednek, sokszor nemcsak percről percre, de mondatról mondatra is, hanem abban is, hogy a film jeleneteinek se felvezetése, se utóélete nincs, a cselekmény strukturáltsága kimerül a lineáris időrendiség fenntartásában. Pedig maga az ötlet nem lenne eleve elvetélt: a szeretteinkről haláluk után kiderülő titkok, az ebből eredő ambivalens érzelmek kiváló alapot képezhettek volna egy keserédes, érzelmes dramedyhez (nem véletlenül brandelték "tragikomédia"-ként a produkciót). Azonban a Halj már meg! a komoly átdolgozások szagától bűzlik: a halott férj eltitkolt családja után nyomozó özvegy szürreális komédiája félúton átcsap egy botcsinálta gengsztertörténetbe, szereplői ad hoc módon sétálnak be és ki a vásznon, a forgatókönyv bizonyos elemei pedig teljesen ötletszerűen kapnak teret. 

És bárcsak ez azt jelentené, hogy legalább a kisebb egységek szintjén minden rendben van a filmmel, azonban távolról sem ez a helyzet: a Halj már meg! jelenetei épp olyan céltalanok és kidolgozatlanok, mint nagyobb ívei. Nézőként kifejezetten sértőnek tartom, amikor egy rendező annyira gyereknek tekint, hogy egy kétmondatos visszaemlékezést is egy 3 perces flashbackben akar szájba rágni, a vászonról rendre kibeszélő, fantáziátlan frázisokat pufogtató forgatókönyv pedig még külön rá is erősít arra, hogy Kamondi minimális intelligenciát sem vár el nézőitől.

Azonban ez legalább akkor részben ügyetlenség, mint arrogancia: nem tudok jobb szót találni erre, mint hogy a Halj már meg! egy béna darab. Olyan, mint egy különösen esetlen diákfilm, amelynek alkotói nemcsak a mozgóképkészítéshez nem értenek, de arra sincs rálátásuk, hogy mi fog őszinte, emberi gesztusnak, érzelemnek, feszültségnek vagy komikumnak látszani a vásznon. És főleg, hogy hogyan kell ezt felépíteni: ahogyan már említettem is, az alkotásban harag, bűntudat, öröm, összetűzések és összeborulások csak másodpercekig tartanak, mintha már nem is a karakterek, de maga a mű lenne bipoláris. De ez nem csak az ellentmondásos filmnyelvben jelenik meg: a humor például kizárólag a szereplők ügyetlenkedésére, szándékosan megalázó helyzetekbe keveredésére alapoz, azonban ezek a pillanatok csak kínosan veszik ki magukat.

Ezzel együtt a Halj már meg! nem a Cop Mortem-féle, nézhetetlenül gyenge darabok sorát erősíti, egyes részei még kielégítően működnek, illetve akár működhetnének kielégítően is, ha egy kicsit határozottabb elképzelés mentén épülnek fel. A filmet tehát az elképesztő átgondolatlanság szakítja darabjaira, ami lehet, hogy nem is annyira Kamondi sara, hanem hogy az ő elhunytával műve tucatnyi kreatív koncepció csatatere lett.

3/10

A Halj már meg! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán