Charles Dickens 1843-ban írt novellája nem véletlenül vált minden idők legismertebb és közkedveltebb karácsonyi történetévé. A részben Dickens saját gyerekkorából és tapasztalataiból, részben pedig különféle karácsonyi hagyományokból (és főleg Washington Irving) írásaiból építkező mű nyílt kapitalizmus (és protestáns etika) kritikája és felemelő üzenete ugyanis az első publikálása óta eltelt 173 év alatt sem veszített semmit erejéből és aktualitásból. Bizony, ha Dickens ma is élne, akkor minden bizonnyal Social Justice Warriorként határozná meg magát, hiszen a Karácsonyi éneket is eleve azzal a szándékkal írta, hogy felhívja a figyelmet a (gyermek)szegénységre, a társadalmi igazságtalanságokra és azokra, akik alól az ipari forradalom kihúzta a szőnyeget. Nem csoda, hogy megjelenésekkor sokan egy új evangéliumként tekintettek Dickens művére, hiszen valahol tényleg az: egy megható, felemelő és reményteljes tanmese személyes megváltásról, a karácsony erejéről és, arról, hogy sosem késő változni.
Még úgy sem vesztett az erejéből, hogy az elmúlt több mint száz év során boldog-boldogtalan filmre (meg persze zenére, színdarabra, balettre és képregényre) adaptálta. Mondjuk kicsit sem meglepő, hogy Dickens története már szinte a mozgókép feltalálása óta izgatja a filmesek fantáziáját, hiszen amellett, hogy szívhez szóló és közönségbarát, ráadásul még meglehetősen rövid és kifejezetten jól strukturált. Az alapanyag annyira jó, ha valaki csupán annyit tesz, hogy kompetens módon, jó színészekkel megtámogatva, szöveghűen filmre viszi azt, már szinte nyert ügye van. Mármint abban az értelemben, - feltéve, hogy emberünk alapvetően ért a filmkészítéshez -, hogy innen már nem nagyon lehet igazán rossz a végeredmény. A kiemelkedőtől persze így is messze van, ahhoz, hogy a filmje ne csak korrekt de érdekes is legyen, ennél jóval több kreativitásra van szüksége. Hiszen a klasszikus, a regényhez teljes mértékben ragaszkodó adaptációktól kezdve, a modern korba helyezett parafrázisokon és a regényt totálisan kiforgató paródiákon át egészen a 3D-s CGI látványorgiáig, szinte minden létező formában és hangvételben elmesélték már, hogy miként látogatta meg a múlt, a jelen és az eljövendő karácsonyok szelleme a zsugori és szívtelen Ebenezzer Scrooge-t.
Így hát jogosan merülhet fel a kérdés, hogy megannyi remek feldolgozás közül, én most miért éppen a Muppeték karácsonyi énekét emelem ki. Mi az a plusz, amit Jim Henson bábjai hozzá tudnak adni Dickens klasszikusához? Nos, természetesen saját maguk. És, most nem arról van szó, hogy szimplán leforgatták a Karácsonyi éneket, csak most bábokkal a főszerepben. Brian Henson rendezése ugyanis ennél sokkal frappánsabban közelíti meg a témát. Dickens történetét és mondanivalóját ugyanis sikerül tökéletesen összeházasítania a Muppeték markáns stílusával. Teszi ezt úgy, hogy úgy bábosítja a regény szereplőit, hogy azok egyfelől közben mindvégig hű maradjanak önmagukhoz. Ennek köszönhetően a film megőrizheti a Muppetékre jellemző nagyon sajátos humort is, amelyben egyaránt találunk a negyedik falat döntögető kiszólásokat, iróniát és a Lonney Tunes-t idéző slapstick poénokat. Az díszletek és Miles Goodman roppant kellemes filmzenéje pedig egy egészen idilli karácsonyi hangulattal ruházza a fel a filmet. Bár a dalok talán nem olyan fülbemászóak, mint a Karácsonyi lidércnyomás slágerei, de alapvetően nem rosszak, és a karakterizácíóban/cselekményben is van szerepük. (Ami ugyan alapelvárás lenne egy zenés filmtől, és mégsem teljesül mindig.)
Michael Caine pedig kiválós Scrooge. Sőt, ha lehet olykor (főleg az elején) még cinikusabbnak és gonoszabbnak tűnik, mint regénybeli elődje. Caine azonban nem esik túlzásokba, nem bohóckodja el a szerepét, hanem ugyanannyira komolyan veszi azt, mintha színésztársai nem bábok, hanem élő emberek lennének. Így részben neki is köszönhető, hogy bár a Muppeték karácsonyi éneke alapvetően mégis csak gyerekfilm, sosem válik infantilissá. Persze ehhez Caine mellett volna elég, az is kellett hozzá, hogy Jerry Juhl forgatókönyvíró néhány dolog kényszerű kihagyása ellenére sem butította le a forrás művet, illetve hogy a humor sem kizárólag a bábok hasra eséséből áll.
Brian Henson Dickens feldolgozásának egyetlen kisebb hibája a rövidsége. Bár maga a forrásmű sem túl hosszú, ám a 85 perces játékidő miatt a film itt-ott enyhén vázlatosnak tűnhet. Bár Juhl forgatókönyve a negyedik falat döntögető narráció ellenére sem tér el jelentősen a dickensi sztoritól, itt-ott kénytelen kihagyni/átírni dolgokat, hogy beleférjen a játékidőbe. A legjelentősebb változtatások a Scrooge fiatalkori karácsonyait bemutató részeket érték, amelyek az eredetinél egy fokkal lehangolóbbak lettek. Ez viszont nem túl nagy probléma, hiszen így kicsit letisztultabb (igaz elnagyoltabb is) Scrooge fejlődése, és egyértelműbbé válik az is, hogy miként és miért vált azzá a kapzsi és rideg vénemberré, akinek a történet elején megismerjük. A többi változtatás már nem ilyen jelentős bár két jelenet hiánya azért kissé zavart. Az egyik ilyen Scrooge unokaöcsének monológja, arról, hogy a nagybátyja csak saját magának árt a mogorvaságával (illetve az egész karácsonyi parti jelenet lehetett volna hosszabb), a másik – és ez a film legnagyobb hiánya – pedig amikor a jelen karácsonyának szelleme szembesíti Scrooge-t az emberiség gyermekeivel: a szükséggel és a tudatlansággal, akik a hozzá hasonló pénzemberek vesztét jelenthetik. Igaz ez utóbb valószinüleg túlságosan is sötét lett volna a célcsoportnak.
Ám ezek mind olyan változtatások, amelyek igazán csak azoknak tűnnek fel, akik behatóan ismerik a regényt. Önmagában a film struktúrája/cselekménye nem szenved miattuk csorbát. Ami pedig a narrációt illeti az roppant ötletes, annak ellenére is, hogy néhol kissé szájbarágós. Az viszont külön pozitívum, hogy a film emocionális csúcspontjára (Scrooge látogatása a jövőben), a narrátorok rövid időre kiszállnak a történetből, így nem is ássák alá annak drámai erejét gyermeteg poénokkal.
Összességében sokszínű humorának, Caine (illetve a szinkronhangok, legyen szó az eredeti vagy a magyar verzióról) remek alakításának, a varázslatos atmoszférának és persze Dickens zsenijének (és annak értő feldolgozásának) hála a Muppeték karácsonyi éneke azon kevés családifilm címkével eladott alkotás között foglal helyett, amely tényleg nyugodtan ajánlható az egész családnak. (És a magam példájából azt is állíthatom, hogy a film élvezetéhez nem kell Muppet rajongónak lenni – persze ha valaki sosem szerette Jim Henson bábjait, akkor ő neki értelemszerűen ez a film sem fog tetszeni – hiszen jómagam két évvel ezelőtt úgy néztem meg először a filmet, hogy egy percet nem láttam korábban a Muppet show-ból. Ám a Muppeték karácsonyi éneke így is azonnali kedvencemmé vált, amelyet az ünnepek közeledtével roppant szívesen nézzek újra.
A Muppeték karácsonyi éneke című film teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán
