Amikor Spielberg bő egy évtizede tartó, korrekt, de ambíciótlan alkotásokkal fémjelzett kálváriájáról beszélünk, azt általában jól meg tudjuk állapítani, hogy a Kapj el, ha tudsz! és a Különvélemény párosa még kívül esett ezen az időszakon, a negyedik Indiana Jones pedig karrierje egyik legnagyobb mélypontja volt. A Terminál és a München azonban többnyire egy átmeneti időszakot képeznek, amelyeket nehéz bármelyik táborba is besorolni.

Például Münchennek még legkevésbé a vállalásaival akad probléma: Spielberg egy eposzi nagyságú kémthrillert tár elénk, amelyben az Avner Kaufman (Eric Bana) vezette félhivatalos csapat a müncheni terrortámadás után nem kevesebb, mint 11 palesztin terroristavezér megölésére vállalkozik. A film azonban nemcsak a konkrét merényleteket dolgozza fel, hanem alapos betekintést igyekszik nyújtani az izraeli identitást és külpolitikát meghatározó gondolkodásba, a közel-keleti konfliktusokat átható szövevényes érdekellentétekbe - és valahol ez az a pont, ahol kezdjük érezni, hogy a München sokkal nagyobbat markol, mint amit képes korrektül megvalósítani.

Főhősünk kiábrándulása a végeláthatatlan bosszúspirálból, összeütközése feletteseivel száraz és érzelemmentes, a vadászból üldözött vaddá váló csapat félelme és bizalmatlansága kidolgozatlan és sekélyes, a forgatókönyv pedig annyira epizodikus, mintha egy sorozatévad gyors összefoglalóját látnánk - éppen ezért kellő dinamikája és szerkesztése sincs az alkotásnak. Bármihez is nyúl a München, azt csak felületesen és kapkodóan van ideje kidolgozni, hiába a közel három órás játékidő.

Magukon az akciókon pedig egyszerűen csak végigrohanunk: Avner nagyon gyorsan talál egy független francia magán-hírszerzőt, aki egy tulajdonképpeni fekete dobozként minden információval ellátja, ő pedig egy rövid követés után végez kiszemeltjeivel. Ez jól jelképezi az is, hogy a film során nagyjából 10 különböző városba látogatunk el, és szinte lehetetlen követni, hogy mikor éppen hol vagyunk - nemcsak az orientációt segítő feliratok, de a látványos vizuális megoldásokat (harsány olasz színekbe öltöztetett kávézó, az Eiffel-toronyról induló beállítás) leszámítva a helyi jelleg teljes hiánya miatt is. Két óra után már teljes zavarban voltam, hogy a Margit-híd lábánál felvett jelenet Amszterdamban vagy Párizsban játszódna, és nem feltétlenül azért, mert a jellegzetes budapesti látkép majdnem kibökte a szemem. 

Spielberg ugyanakkor mindig csavar valamennyit a formulán, a védjegyévé vált feszültségkeltése pedig itt is kiválóan működik, arról nem is beszélve, hogy egy tőle szokatlanul erőszakos és sötét atmoszférát kreál a vásznon zajló kémháborúhoz. Ironikus módon a merényletek perceiben képes átadni azokat az érzelmeket, amelyeket máskor hosszasan komponált jeleneteiben nem sikerül: hőseink önfeláldozó elszántságát, az egyre kegyetlenebb gyilkosságok sokkját és a hátrahagyott kárt.

A München tehát már tökéletesen jelképezi, amit azóta nagyjából minden Spielberg-filmről elmondhattunk: kiváló rendezői munka elképesztő jelenetekkel (azt is megkockáztatom, hogy ez konkrétan az egyik legjobbja), azonban egy történetmesélési kudarc. Ugyanakkor ezúttal még nem azért, mert a direktor a jól bevált sémáihoz menekült volna a kockázatvállalás helyett, hanem mert egy annyira komplex, rétegzett és nagy terjedelmű történethez nyúlt, amelyet igazán jól csak egy sorozat keretében lehetett volna elmesélni.

6,5/10

A München teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán