Mindig is könnyű út volt az érdektelen filmes megoldásokkal felszerelkezett európai alkotások számára egy botrányos téma körüljárásával kivívni a fesztiválok és az entellektüel nézők figyelmét, és felületes ismeretek birtokában könnyű lenne a 24 hetet is ebbe a kategóriába sorolni: úgyis biztosan csak az abortusz körüli herce-hurca polgárpukkasztó megközelítésével szeretne sokkolni. Az alkotás sokkol is, de nem úgy, ahogy várnánk: ahogyan a szintén Németországból érkező Keresztút, egy sokkal érdekesebb és nem feltétlenül a divatos megközelítéseket megközelítő szemlélettel közelít a témájához. Mindezt úgy, hogy még a legvérmesebb horrorfanok idegeit is próbára teszi - egy csepp vér és természetfeletti entitások nélkül.

Astrid Lorenz (Julia Jentsch) sikeres stand-up komika, aki menedzserével és egyben férjével (Bjarne Mädel) már második gyermekét várja. Azonban a terhesség 6. hónapjában kiderül, hogy a baba minden valószínűség szerint Down-kóros, ami a német törvények szerint egészen a várandósság végéig lehetőséget ad számára az abortuszra. Astrid és férje eleinte határozottan elveti ezt az opciót, de ahogy további szövődmények merülnek fel, illetve ahogy a fogyatékos gyermeke felnevelésének perspektívája egyre jobban szétzilálja családjukat és a nő karrierjét, egyre nehezebbé válik számukra a döntés.

Az abortusz kérdése mindig is az egyik legtöbb vitára okot adó elvi kérdések közé tartozott (ld. a jelenlegi lengyelországi állapotokat), azonban ez a film legkevésbé sem a különböző álláspontok ütköztetéséről szól, nem érvel egy adott gondolkodásmód mellett, hanem azt mutatja be, hogy hogyan dolgoznak fel egy ilyen helyzetet azok, akik számára ez legkevésbé sem erkölcsi vagy politkai diskurzus, hanem az életüket gyökeres megváltoztató döntés. Éppen azért hiányzik az alkotásból a sok párhuzamra okot adó Keresztút felépítettsége és komplexitása is, hogy egy pillanatra se gondoljuk, ezek az eseménynek ne eshetnének meg velünk vagy a közvetlen környezetünkben.

A 24 hét letisztultan, látványos megoldások nélkül mesélő, zavarba ejtően filmszerűtlen alkotás: a család (és elsősorban Astrid) kálváriáját teljesen hétköznapi momentumokkal, a lehető legegyszerűbb és leghitelesebb eszközökkel mutatja be (a stáblistának köszönhetően például kiderül, hogy az orvosokat színészek helyett valódi szakemberek alakították). Ami különleges benne, hogy ez nem hozza magával az európai filmesek közkedvelt képi felfogását, bár vizuálisan valóban rettentő visszafogott, nem a vágatlan, hosszú beállítások, az eldugott megfigyelőként jelenlévő kamera dominálják Anne Zohra Berached felfogását, bátran mer vágni, perspektívát váltani, egyben nagyon ügyelve arra, hogy mindig a karakterekhez közel tartsa a nézőpontunkat.

Az egyik leglátványosabb megnyilvánulása ennek, amikor a pszichológus rendelésén őt magát szinte nem is látjuk, csak a vele szemben ülő házaspárt, hiszen előbbi teljesen lényegtelen történetünk szempontjából, és éppen ez a tudatosság teszi igazán átütő élménnyé a filmet. Berached szinte minden korlátot lebont alkotó és néző között, végül már csak az előttünk játszódó események tudata is elég, hogy oda se bírjunk nézni a vászonra - ami egyszerre döbbenetes és frusztráló élmény. Szokatlanul kellemetlen, hogy egy mű ennyire beférkőzzön a bőrünk alá, és - még ha ezt játékfilmes eszközökkel is teszi - egy hétköznapi, érdemi tanulságokkal nem rendelkező történetet meséljen el.

Fel lehet tehát róni, hogy nehéz bármit is hazavinni a 24 hét élményéből, de valamilyen szinten ez a koncepció része is: ez a film nem vállal többet, mint hogy bemutassa egy témájának egy nagyon kicsi és egyedi szeletét, és a maga visszafogott csendes módján végigkövesse. Ami lehet, hogy nem fog bennünk számos mély gondolatot elindítani, de megfeledkezni róla sem lesz olyan könnyű.

8,5/10

A 24 hét teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán