Papíron elég unalmasnak tűnik első hallásra könyvelő szakma. Persze, ha Ben Affleck és Gavin O'Connor neve által fémjelzett mozira gondolunk, melynek könyvelője milliókat keres, a világ legbefolyásosabb embereivel ismerkedik meg, ritkábbnál ritkább festményeket gyűjt és nem mellesleg halomszámra öli le a rosszfiúkat, akkor egy kis unalmas, irodai papírmunka bőven belefér. Annak ellenére, hogy a készítők mennyi különös, egymástól elütő karakterjeggyel ruházzák fel a főszereplőt és az alapszituációt, a végeredmény mégis sokkal kevésbé lett érdekes, mint ahogy az leírva hangozhat. Sőt, vicces, hogy így is pont olyan ingerszegényre és szárazra sikerült a megvalósítás, mint ahogy azt elképzelnénk egy könyvelőről szóló filmben.
Pedig ahogy a fenti sorokból is már kiderülhetett, Chris Wolff (Ben Affleck) koránt sem egy mindennapi könyvelő. Autizmusa miatt egyrészt nem találja a kapcsolatot az emberekkel, magányosan él, másrészt viszont úgy ért a számokhoz, mint jóformán senki más, de legalább ilyen nagyszerűen képben van a fegyverekkel, valamint a közelharci technikákkal is. Ezek után nem is annyira meglepő, hogy elsőszámú ügyfélkörét bűnözők és dúsgazdag üzletemberek jelentik, akik nem feltétlenül a makulátlanságukról ismerszenek meg. Hírnevének köszönhetően egy robotokat tervező cég megbízza Christ a költségvetések átnézésével, ám amikor egyre több furcsaságot kezdenek el mutatni az értékek, a folyamatot leállítják és megpróbálják őt örökre elhallgattatni, csakhogy a felbérelt bérgyilkosok közül senki sem sejti, kivel állnak szemben. Időközben ráadásul a kormány is nyomozást indít a titokzatos férfival kapcsolatban.
A könyvelő műfaja eredetileg akciófilm, de ettől természetesen ne higgyük azt, hogy nincsenek benne mást tükröző elemek. A fő szál mellett nyomon követhetjük Chris múltját, családi drámáját és kibontakozó románcát is többek között. Rengeteg dolog lett belesűrítve bő 2 órába, és sajnos még az sem mondható el, hogy ezek között jól tudtak volna egyensúlyozni a készítők, aminek köszönhetően idővel az a kevés letisztultság is elveszik, ami korábban jellemezte az alkotást. Ezen felül nyilván az is közre játszik, hogy csak az akcióra nem tudott volna támaszkodni a film, ezért bele kellett szőni helyenként más színesítő szegmenseket is a cselekménybe, de ezeket valahogy mindig a legelcsépeltebben módon, a legolcsóbb eszközökkel sikerült reprezentálni. Gyakorlatilag semmi olyat nem láthatunk itt, ami az elmúlt évtizedek alatt az amerikai filmgyártásban ne vált volna végtelenül kliséssé, mind rendezésileg, mind a narratíva szempontjából.
Az egy dolog, hogy nincs meg az újdonság varázsa, de emellett több probléma is van a filmmel. Lényegi karakterizáció tulajdonképpen nincs, de ha van is, akkor is csupán érdektelen és lusta cliffhangereken keresztül történik mindez, amitől mindenki egydimenziós marad végig, talán Christ leszámítva. Amik még inkább szemforgatásra adtak okot, azok a kínos, izzadtságszagú párbeszédek és a modoros féligazságok, amiket teljesen random puffogtatnak el a szereplők közvetlen vagy közvetett módon, mintha Coelho klasszikusokat idéznének. Akkor sem sokkal jobb a helyzet tehát, amikor éppen nem a lélektelenre agyonvágott és abszolút irreális akciójeleneteket kell nézni.
Nem sok pozitívumot sikerült találni A könyvelőben, de mindenképpen meg kell említeni a néha felcsillanó humorfaktort, ami többnyire azért működik. Jó, hogy nem veszi magát teljesen komolyan a film, de közel sem annyira elszállt ugyanakkor, hogy az élvezetes kategóriába essen. Persze az is kérdéses, hogy mennyire biztató, ha egy ilyen alkotással kapcsolatban Ben Affleck komikus mozzanatai azok, amiket ki lehet emelni. Mondjuk neki egyébként sem állt rosszul a szerep, de a többiekről ez már kevésbé mondható el, ami köszönhető a forgatókönyv esetlegességének, de annak is, hogy alapvetően sem sikerült színészóriásokat a produkció közelébe csábítani. Legalábbis John Bernthal, Anna Kendrick vagy éppen Cynthia Addai-Robinson neve hallatán sem az ugrik be elsőre, hogy miattuk megnéznék valamit, inkább ennek az ellenkezője. De bebizonyosodhatott az is, hogy J.K. Simmons általában miért "csak" az arrogáns bunkó szerepet szokta kapni.
Összességében A könyvelő sokat akart fogni, de szinte semmit sem markolt. Vagy azért, mert már csak vállrándítással lehet nézni arra, ami a mozivásznon történik, vagy azért, mert semmi sem volt megfelelően, konzisztensen végigvezetve, túlzások, elcsépelt csavarok és megválaszolatlan kérdések nélkül. A végeredmény így pedig nem lehetett más, mint egy jellegtelen és néhol értelmezhetetlen massza, amit nem csak, hogy gyengén sikerült kivitelezni, de még feleslegesnek is bizonyul. Ezt a formulát ezerszer láttuk és kis túlzással már a szinopszisból megjósolhatjuk, hogy milyen pontokon keresztül és hova fog kifutni a történet, majd meglepetés nélkül, ezeknek a jóslatoknak a többsége be is igazolódik.
4/10
A könyvelő teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán