A 2000-es évek közepén feltörekvő román újhullám legfontosabb jellemzője, hogy kíméletlen realizmussal és hétköznapi természetességgel ábrázolja az ország társadalmi viszonyait, kezdve a rendszerváltás környékétől egészen napjainkig. Cristain Mungiu ennek az újhullámnak talán a legkiemelkedőbb alakja, már csak azért is, mert 2007-es filmjének, a 4 hónap, 3 hét, 2 napnak a híre bejárta az egész világot, kritikusokat és a nagyközönséget is levéve a lábáról. A közel 50 éves rendezőnek azóta is sikerült a felszínen maradnia és még ha nem is vernek akkora hullámokat legújabb alkotásai, mint az előbb említett példa, akkor is elmondható, hogy mindenképpen érdemes rájuk odafigyelni és nincs ez másképp az Érettségi esetében sem, amely a mindennapi apró csúsztatások és a generációs különbségek tükrében túlmutat Románia határain is.
A történet szempontjából minden esemény Elizára (Maria-Victoria Dragus) vezethető vissza, akit már csak napok választanak el az érettségitől, de a film igazi főszereplője valójában a fiatal lány édesapja, Romeo (Adrian Titieni). Az orvosként dolgozó középkorú férfi hol burkoltabban, hol nyíltabban a saját rebellizmusát próbálja kiélni / újra átélni gyermekén keresztül és minden erejével azon ügyködik, hogy Eliza elhagyhassa az országot és Angliában folytassa tanulmányait, amely felé jól is halad, tekintve a lány közel kitűnő átlagát. Az utolsó pillanatokban azonban mindent felrúg az a bűncselekmény, melynek folyamán Elizát megtámadják iskolája közelében. Az események különböző tettekre kényszerítik a szereplőket, ennek következtében pedig egyre több, bennük eddig elrejtett dolog is felszínre kerül.
Ugyan a cselekmény Romániában játszódik, de magyar szemmel is teljes mértékben átélhető, illetve megérthető az a világ, ami megjelenik az Érettségiben és ezt bizonyára még sok ország lakosa elmondhatná. Romeo fiatalként még minden bizonnyal világmegváltó dolgokat szövögetett, elvileg hazájába is azért tért vissza külföldi tanulmányai után, hogy belülről tudjon jót tenni, de aztán őt is bedarálta a gépezet, hiszen amikor már mi látjuk őt, a cél érdekében olyan helyekre züllik le, amiket világéletében messziről el akart kerülni. Ha lehet hinni a szavának, még hálapénzt sem fogadott el senkitől orvosként, most azonban mégis úgy érzi, kénytelen elintézni, - a szabályokat megsértve - hogy lánya csalhasson az érettségiken. Vagyis a kör ezzel körbeért, Romeo megkerüli, mintsem megoldja az előtte álló akadályt és ugyanúgy részévé válik annak a hibás társadalomnak, amelyik azt mondja, hogy "ha megdobnak kővel, állj arrébb."
Persze nem ez az egyetlen sötét folt a férfi életében, már a kezdő képsorokból is kiderül, hogy igazság szerint a házassága is romokban hever, ezért más nőnél keresi a boldogságot titokban. Ráadásul a lányával sem feltétlenül találja meg mindig a megfelelő hangot. Elizában már nincs meg az a bizonyítási vágy és változtató szándék, mint apjában, aki ezt egyfelől nem érti, másfelől pedig fel sem ismeri, hogy lánya más utakra áhítózik, mint amelyeket kijelöltek neki. Mungiu egyébként remekül érzett rá, hogy mindkét felet egy szinten kell kezelni, ugyanis Eliza, valamint Romeo nézeteik is érthetőek a nézők számára, ők egymást azonban már kevésbé tudják megfejteni, ami rávilágít arra, hogy 20-30 év alatt mennyit fordult a világ: két egymást követő generáció már eléggé ellentétesen vélekedik a dolgokról ahhoz, hogy ne értsék meg egymás gondolkodását. Persze ez nem új keletű dolog, Romeo és édesanyja között is hasonló mentalitásbeli viszonynak lehetünk a szemtanúi.
Mindennek ellenére a történet végén mégis karakterfejlődés tapasztalható Romeón, aki ráébred arra, hogy mit tettek vele az események, elfogadja és szembenéz saját helyzetével, tudatosabban kezdi el kezelni a körülötte élőket. Minderre bizonyíték a lánya ballagásán tanúsított viselkedése, miszerint már annak is tud örülni, ha Eliza boldog a barátjával és nem a Cambridge-en tanul majd a pszichológiát, hanem mondjuk Kolozsvárott. Ebben a tekintetben pozitív zárást kapunk, aztán az már a jövő zenéje, hogy innen merre tovább.
A látott képsorokból - miszerint bűnösök mászkálnak szabadon az utcákon, az épületek romosak, a társadalmat behálózza a bürokrácia, a tény, hogy bármikor érhetnek bennünket atrocitások, stb... - egyértelműen kitűnik, hogy Mungiu változást szorgalmazna a térségben, a kamera azonban nem mutat olyan alternatívát, amivel ez egyértelműen elérhető lenne. Ennek szól az utolsó képkocka is, amelyben a fiatal nemzedéket látjuk megörökítve, telis-tele bizonytalansággal és kérdésekkel, ugyanakkor mégis reményteljes színezettel, kompromisszumok meghozatalára és együttműködésre felszólítva.
Az Érettségi tehát egy érdekes sztorit mesél el, kitekintve napjaink sok apró, de releváns kérdésére és teszi ezt abszolút realista módon, kerülve a sallangokat és a felülről érkező hangokat, amik - mint már a bevezetőben is írtam - a román újhullám leginkább tetten érhető jegyei. Itt fontosabb maga a tartalom, mint a forma, de ennek ellenére vagy éppen ezért, nem mindenki fogja megtalálni a számításait ebben a filmben, ami nem játszik túl sokat a stílus határaival, pontosan olyan rendezői eszközök figyelhetünk meg, mint amilyeneket már korábban is láthattunk e műfajon belül. Az emésztésben nem segít a komótos tempó sem, valamint a 2 óra fölé nyújtott játékidő, amiből érzésem szerint nyugodtan le lehetett volna csípni 20-30 percet és feszesebb narratívával még lehetett volna dobni egy kicsit az összképen, még akkor is, ha felesleges jelenetet így is csak nagyítóval lehet keresni és akkor sem biztos, hogy találunk ilyet.
7,5/10
Az Érettségi teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
