A Sátántangó című ikonikus Tarr Béla-film tehet arról, hogy mindezidáig távol tartottam magam Krasznahorkai László írásaitól. Ebből az alkotásból ugyanis minden igyekezetem ellenére képtelen votlam néhány percnél többet megnézni, annyira nem jött be a stílusa, ezért nem is éreztem ingerenciát arra, hogy a film alapjául szolgáló könyvet és az író egyéb munkáit megismerjem. Ezúttal azonban győzött a kíváncsiság, és nem kevés hezitálás után végül rászántam magam erre a könyvre. Örülök, hogy így döntöttem, mert katartikus alkotáshoz volt szerencsém, ami nagyon ritka kincs mostanában, de őszintén bevallom, nagyon megszenvedtem a stílussal, és erősen éreztem, hogy szükséges lett volna az életmű korábbi darabjainak ismerete ahhoz, hogy minden részletet és utalást megértsek belőle. Nem könnyű olvasmány, értő és ínyenc olvasók számára ajánlom elsősorban, de megéri a fáradtságot, mert kivételes erejű drámáról van szó, amelyet áthat a meglepően erős abszurd humor és írójának virtuóz mesterségbeli tudása.

A Wenkcheim család nem engedheti meg magának, hogy folt essen nemesi nevén, ezért kifizeti az Argentínában élő életművész magyar rokonuk súlyos adósságait. A férfinak élete alkonyán egyetlen vágya van, hogy visszatérjen gyerekkora színterére, és újra lássa egykori szerelmét, ezért úgy dönt, hazamegy. A település élete felbolydul, a csodát várják a népek a hazatérő bárótól, azonban nagyon súlyosan csalódniuk kell, amit nem viselnek jól...

Krasznahorka stílusát szokni kell, a mérföld hosszú mondatok nem könnyítik meg a történet követését és befogadását, ráadásul minden bekezdésben más szereplő sorsát követhetjük nyomon, tehát nagyon oda kell figyelni, és bizony elég fárasztó így az olvasás, képtelenség egyhuzamban letudni az 500 oldalt. Pláne úgy, hogy többször meg kell állnunk egyrészt álmélkodni, hogyan lehet ilyen zseniális mondatokat fabriálni, másrészt pedig hosszabb gondolkodásra késztet egy-egy jól megírt jelenet (az én abszolút kedvencem a Keleti pályaudvar mindennapi életének bemutatása volt, ahol elég gyakran megfordulok, és halál pontosan azt tapasztalom az utazásaim során, amit az amúgy főként külföldön élő Krasznahorkai leírt az ott uralkodó állapotokról). Érdemes rászánni egy nyugodtabb hétvégét erre a könyvre, amelynél felkavaróbb alkotást nagyon régen nem olvastam, pedig  nem mostanában kezdtem könyvmolyi pályafutásomat.

Kíméletlenül a pofinkba tolja az író a magyar rögvalót, az abszurd történet legnagyobb abszurdítása éppen az, hogy tökéletesen hihető. Karikírozva ugyan, de a szereplőkben felismerhetők a mindennapjainkból ismert alakok: a túlmozgásos hivatalnokok, a fontoskodó titkárnők, a helyi menő csávók, és megannyi ismert helyzet és arc a saját kis életünkből. Nyilván fel vannak nagyítva a karakterek és a krízishelyzetek, de éppen attól annyira átélhető a történet, hogy felismerhetjük benne magunkat és a bennünket körülvevő mikrokozmoszt. Nem kevés társadalomkritikai él található ebben a nagy lélegzetvételű műben, amelyből teljes mértékben hiányzik az akutálpolitika, annál nagyobb mértékben alapoz az író a gyarló emberi természet egyetemlegességére.

500 oldal nagyon soknak tűnik, de igenis kell ahhoz, hogy a végén eljussunk a katarzisig, mert addigra már olyan jól megismertük a legapróbb szereplőt is, hogy teljes szívünkből tudunk izgulni értük, és a település sorsáért. Iszonyúan erős apokalipszis vár ránk a történet végén, megrázza a szívet és a lelket, fejbe kólint, kilúgoz és megtisztít, vagyis igazi katarzishoz van szerencsénk. A reménytelen hangulatot emészthetővé oldja a jól adagolt abszurd humor (Krasznahorkai nem riad vissza attól, hogy saját magát is kigúnyolja, oylan sátántangós poént enged meg magának, amit senki más nem merne, az biztos). Rendkívül sok az erőszak a könyvben, de nem a fizikai terror a legszörnyűbb, hanem a lelki, félelmetes, hogy mennyi feszültség lapul a látszólag békés település életében, amely a végén természetesen kirobban és a végkifejlet csak tragikus lehet.

Látszólag meglepően kis szerepet játszik a történetben a címszereplő báró Wenckheim, valójában az ő feladata az, hogy katalizátorként elindítsa az eseményeket, felrázza az addig csendesen tespedő települést a lelki mocsárból, hogy aztán vulkánként robbanjon a keserűség és a csalódottság. Rendkívül sok tanulsága van ennek a történetnek, kezdve azon, hogyan tékozolta el az életét a szerencsejáték-függő báró, azon túl, hogy mindig mástól várjuk a csodát, ahelyett, hogy saját magunk tennénk azért, hogy jobbá és teljesebbé váljon az életünk egészen addig, hogy ki lehet-e lépni a társadalomból, élhetünk-e saját kedvünk szerint, nem törődve azzal, hogy mit szólnak ehhez az emberek. Számomra az idei év legkimerítőbb, ugyanakkor a legütősebb olvasmányélménye volt Krasznahorkai László könyve, amely ha nem is egy életmű lezárása, de mindenképpen annak eszenciája.

10/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.