Az egy helyszínes filmek mindig is kiváló lehetőséget nyújtottak egy alkotó számára, hogy viszonylag kis költségvetés mellett is nagy népszerűségre tegyen szert produkciójuk, és valószínűleg ez járhatott Andrew Martin fejében is, amikor elkészítette a maga mezítlábas Gravitáció - Apollo 13 hibridjét, a Capsule-t. Amelyben egy fiktív brit űrprogam úttörőjét figyelhetjük, ahogy megteszi első, igencsak rögös útját a világűrben az 50-es évek végén. A rendező egyik legbátrabb vállalása az, hogy miközben a legtöbb mű minden eszközt megragad a játékidő kitöltésére, ő rögtön már azzal kezdi történetét, hogy Guy Taylor (Edmund Kingsley) egy irányíthatatlan és üzemzavaros űrhajóban sodródik, kétségbeesetten próbálva felvenni a kapcsolatot az irányítóközponttal.
A túlélő-thrillerek fináléira tartogatott halálvárás, a hátrahagyott szerelmes felidézése és a végső bátorító szavak váltása a rádión azonban ezúttal csak a bevezetés, pontosabban a bevezetést helyettesíti, ami nagyon hamar öngyilkos húzássá változtatja ezt a merészséget. Ahhoz ugyanis, hogy egy egyetlen szereplőre épülő dráma jól működjön, szükség van egy karakterre, a Capsule pedig éppen ennek a karakternek a megalapozásával és részletezésével marad adós. Guy (a feleségével folytatott beszélgetésének flashbackjeit leszámítva) többnyire csak űrhajója rendbetételéért küzd, tehetetlenül szentségel, vagy éppen a később becsatlakozó többi hidegháborús felet próbálja meggyőzni arról, hogy érdemes neki segíteniük.
A Capsule forgatókönyve azonban a tartalommal minden szempontból adós marad: a történet gerincét adó problémamegoldás hátterét (mit miért csinál főhősünk, milyen feladatokat kell megoldania, hogy hazajuthasson) csak nagyon vázlatosan láthatjuk, legtöbbször éppen csak annyit, hogy Guy vadul nyomkod vagy állítgat valamit, a hangsávra bekúszó flashbacket romantikus dialógusai valódi relevancia híján csak üres, elcsépelt szövegeket sorakoztatnak, rádiós partnereivel pedig csak körülményes izmozásba keveredik főhősünk. Az őt alakító Kingsley-t dicséri, hogy még így is hibátlanul jeleníti meg karaktere összes érzelmét, többnyire ezzel ragadva meg a figyelmünket az egyébként vizuálisan is meglehetősen érdektelen összképben (bár alapvetően a történet felszínességének köszönhető az is, hogy a kis, zárt terek filmes eszközöket beszűkítő hatása ennyire nyilvánvalóvá válik).
Andrew Martin ugyan tartogat számunkra még egy látszólag óriási csavart a végére (talán a korábbiakat kompenzálódó, a legnagyobbakat is megszégyenítő egysnittes jelenetben), de az alapozás hiánya és a túlzásba vitt hatásvadászat döbbenetes csúcspont helyett végül egy kínos útóízt hagyó lezárást eredményez. Ami nem feltétlenül reprezentálja tökéletesen a film egészét, de erre az alkotásra is határozottan igaz, hogy egyetlen látványos ötlete mellől hiányzott az alapos munka. Márpedig ha egy filmes egy négy fal közötti helyszínt szeretne kitölteni legalább másfél órán keresztül egy mozivászonra érdemes történettel, ahhoz borzasztóan sok erőfeszítésre van szükség - annál legalábbis mindenképpen többre, mint amennyit a Capsule-be öltek.
5/10
A Capsule teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
