Szinte már nem is tudjuk elképzelni azt az időszakot, amikor évek telhettek el úgy, hogy magyar film nem nyert díjat egy nemzetközi megmérettetésen, és nem egy hét, hanem szintén esztendőnyi távolságra esett egymástól két említésre méltó alkotás. A 2000-es évek végének hazai filmfinanszírozás szempontjából igencsak kaotikus időszakából az egyik ilyen maradandó produkció a Fehér tenyér volt, amely valóban egy jól megvalósított mű, ugyanakkor úgy vélem, kiemelkedő helye és továbbélése a magyar filmes kultúrában sokat köszönhet a méltó versenytársak hiányának is.

Hajdu Szabolcs filmje eszközeiben és motívumaiban klasszikus európai művészfilmes hagyományokat tükröz, egyszerű, földhözragadt képi világ, a szereplőket sokszor csak megfigyelőként követő kamera, de a realitás határán egy-egy álomkép erejéig néha azért átlépő események. Azonban a Fehér tenyér fókusza nem is egy szokatlan hangvételre, hanem az általa elmesélt történetre helyeződik: hogy a rendező testvére által alakított Dongó Miklós milyen viszontagságokon megy át gyereksportolóként, és ez hogyan határozza meg személyiségét és későbbi karrierjét felnőttként. Hajdu lecsupaszított, naturalisztikus képei jól adják vissza a valószínűleg azóta is teljes mértékben létező edzésmódszerek kegyetlenségét, ennek a világnak az álszentségét, és hogy ezeket a sebeket Dongó hogyan viszi tovább felnőttkorába is. Ez utóbbihoz a kapcsolatot a több idősík között ugráló narratíva teremti meg, amely ugyan nem igyekszik módszeresen összekötni a különböző időszakok egyező motívumait, de éppen eléggé releváns ponton vált ahhoz, hogy az évtizedes különbséggel lejátszódó események reflektálhassanak egymásra.

A Fehér tenyér élét azonban pont az veszi el, hogy igen bátortalanul használja ezeket az eszközöket arra, hogy meg is forgalmazzon gondolatokat. Érezhető, hogy mivel Hajdu számára személyes volt ez a történet, a fő hangsúlyt arra helyezte, hogy megfelelően dokumentálja és visszaadja a benne kavargó érzéseket, ugyanakkor arra már nem jutott figyelme, hogy a nézőjével is párbeszédet folytasson. Életszagú és hatásos a gyerekkori bántalmazások és a belőlük kiemelkedő kvázi-felemelkedéstörténet működése, azonban a film semmit nem tesz azért, hogy ennek mi is ténylegesen a részévé váljunk.

Hajdu alkotása tehát elsődlegesen nem történetként, hanem filmként nem teljesíti a célját: hiába érdemelt ez a sors nagyvásznas feldolgozást (minden bizonnyal végül ezért is vált a 2000-es évek haldokló magyar filmgyártásának ékkövévé), a tiszteletadáson kívül nem tudott semmit megvalósítani abból, ami egy mozgókép feladata lenne. Nem hozta közelebb hozzánk Dongó Miklós figuráját, az ő küzdelmeit, és azok sajátos feldolgozását, és ha kifut a díjak és az ünneplés emléke, csendesen elfoglalja a helyét a filmvilág elfeledett darabjai között.

7/10

A Fehér tenyér teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán