Elég ritkán fordul elő, hogy egy remake remake-jének a remake-je nézhetőre sikeredjen, ebben a filmes csalódásokkal teli idei évben ez is megesett velünk. A hét mesterlövész amúgy teljesen felesleges újrája kellemes meglepetést okozott még egy olyan westernfüggőnek is, mint én. Nem akart többnek látszani, mint ami: egy szórakoztató és akciódús darab, amelynek esze ágában sem volt megújítani a műfajt (amelyet már évtizedek óta temetnek, ennek ellenére csak nem akar kimenni a divatból), egy jót buliztunk a Vadnyugaton, adtunk a nosztalgiának és stílusosan modernizálva megkaptuk a nagy klasszikust. Az eredeti film gondolom nem csak az én nagy kedvencem, a műfaj egyik alapdarabja, ha van ember, aki még nem látta, nagyon sürgősen pótolja, mert úgy jó, ahogy van. Valószínűleg ez a western bátran pályázhat minden idők legjobb remake díjra, hiszen egy másik klasszikus, Akira Kurosawa A hét szamuráj című szintén remek alkotása alapján készült. Nagyon régen tervezgetem már, hogy megnézem, most ennek is elérkezett az ideje, és természetesen nem csalódtam, remek filmről van szó, amely teljesen más, mint az általam rajongásig szeretett amerikai verzió, mégis ugyanolyan maradandó élményt tud nyújtani a nézőjének.

Az 1570-es évek Japánjánban járunk, ahol a szamurájok ideje éppen lejáróban van. Egy Isten háta mögötti, szegény kis falut rablók fenyegetnek, ezért úgy döntenek, hogy szamurájokat fogadnak fel, hogy megvédjék őket. Egy idősebb, tapasztalt harcos, Kambei (Takashi Shimura) vezetésével végül heten vállalják, hogy szembeszállnak a gonoszokkal. Okosan megtervezik a védelmet, azonban a végső győzelemért sokan közülük az életükkel fizetnek...

Megdöbbentő élmény a természetesen kívülről tudott szöveget egy teljesen más kontextusban hallani, és ugyanazt a történetet egy tökéletesen eltérő korban, kultúrában és stílusban látni. Kell egy kis idő, amíg túlesünk a kultúrsokkon, de Kurosawa van olyan jó rendező, hogy viharsebesen bele tudjunk feledkezni az események sodrába, dacára annak, hogy minden fordulatát ismerjük. Teljesen más megközelítésnek lehetünk tanúi, mint az amerikai verzióban, itt alapvetően nem az akción van a lényeg (az utolsó fél órában abból sincs hiány, de addig meglepően komoly hiátus mutatkozik ebből a szempontból a filmben), hanem a karakterfejlődésen és a történetvezetésen. Egy tökéletesen felépített drámát kapunk a pofinkba, amelyet ráérősen, minden részletre odafigyelve mutatott meg nekünk a rendező. Iszonyúan hosszú a játékidő (három és fél óra), de annyira magával tudja ragadni a nézőt a film, hogy egyáltalán nem tűnik hosszúnak, bár európai szemmel nézve pont egy hajszállal tovább tart a felvezetés, mint ahogyan az kellemetes lenne, de ennél nagyobb hibát tényleg nem tudok felróni a kiváló alkotásnak.

Pusztán az érdekesség kedvéért mesélem el, hogy Kurosawát John Ford westernjei ihlették meg A hét szamuráj megálmodása során, és valószínűleg soha nem gondolta volna, hogy az ő filmjének az amerikai remake-je lesz a műfaj egyik alapvetése. Fekete-fehérben készült még ez az alkotás, de ez semmit sem von el az értékéből, sőt talán így még jobban oda tudunk figyelni a belbecsre, hiszen nem vonja el a figyelmünket a külcsín. A karakterek ugyanazok, mint gyerekkorunk kedvencében, vagyis van itt tapasztalt vezér, rátermett jobbkéz, ifjú kezdő, a tökéletes harcos, és megannyi ismert figura, azonban akad egy, amely teljesen kilóg a sorból, és lassan mégis ő köré szerveződnek az események: Kikuchiyo nem született szamuráj, részeges és erkölcsileg sem áll olyan magas szinten, mint társai, arról nem is beszélve, hogy mekkora különc, önfejű és öntörvényű alak, mégis befogadják maguk közé, ő pedig méltó lesz hozzájuk. Ő képezi a hídat a parasztok és a szamurájok között, hiszen ő is földművesnek született, majd úgy döntött, hogy ő már pedig szamurájként fog élni, ezért mindkét kasztot megérti, és alapvetően neki köszönhető, hogy megteremtődik a harmónia közöttük, ami a feltétele annak, hogy legyőzzék a rosszakat.

Habár én a westernfilmek szerelmese vagyok, mindig is lenyűgöztek a szamurájok, elsősorban a szigorú erkölcsi kódexük és a harcművészetük miatt, és éppen ezért nagyon is rokonlelkek az általam annyira kedvelt pisztolyhősök szűkszavú, akciómániás, de saját erkölcseikhez a végsőkig ragaszkodó természetével. Méltó tiszteletadás ez az alkotás a szamurájok előtt, akik tudják, hogy napjaik megszámláltattak, a nagy idők elmúltak, de ők csak a saját erkölcseik alapján tudnak élni és jó ügyért meghalni számukra dicsőség. Minden jelenet élmény egy igazi filmrajongónak, minden kamerabeállítás egyedi és érdekes, az utolsó fél óra pedig igazi akcióorgia, olyan jól koreografálták meg az alkotók a jeleneteket, hogy ott érezheti magát a néző az események kellős közepében. Ismerősként köszönhetünk jó néhány mondatot, jól el lehet szórakozni azon, hogy megbeszéljük magunkkal, hogy ezek az amerikai verzióban hol hangzanak el, illetve jól meg lehet lepődni, hogy mennyire máshol jelennek meg az eredetiben, és mégis mennyire találóak.

Minden szereplő telitalálat, de Toshiro Mifune kimagaslik a produkcióból, a többiekkel ellentétben az ő karaktere vicces és sokkal összetettebb, mint akármelyik másik, a színész mégis kiválóan oldotta meg a nem éppen könnyű feladatot. Összességében egy nagyon jól vezetett történetet kapunk Kurosawától, amelyet elsősorban borongósan szép hangulata és az utánozhatatlan jelenetei miatt érdemes megnézni.

9/10

(FilmBaráth)

------------------

Kuroszava alkotása a köztudatban nem hogy filmes mérföldkő, de (pl. az egyszerűen csak korszakokon átívelő élmény számon tartott Casablancával ellentétben) egyenesen a filmértés egyik alfája és omegája, amelyen az önjelölt esztéták az idők végezetéig csámcsoghatnak. De ha elvesszük a rendező innovatív megoldásait (amelyek egyrészt 60 év múltán nem kifejezetten relevánsak, másrészt inkább a szövegértés és forráskutatás képességéhez kapcsolódnak, mint a filmértéséhez), mi marad? Például A hét szamuráj kapcsán elsődlegesen az érzékletes karakterrajzokat szokás kiemelni (főleg a remake-kel összehasonlítva), ami számomra azért döbbenetes, mert maratoni hossz ellenére Kuroszava egyáltalán nem végez alapos és árnyalt jellemábrázolást. Az tény, hogy számos figurát vázol fel a néző számára, és sok helyzetben mutatja meg őket, de ezt éppen annyira dagályos és körülményes módon teszi, hogy az végül egyáltalán nem igazolja az eposzi méreteket. Miközben a történet hajlamos elveszni a részletekben, valójában csak felvillantani sikerül olyan motívumokat, mint a paraszti és szamuráj létforma ellentéte, a történelmi háttér, vagy a harcosok elvrendszerének mibenléte (és annak befolyásoltsága a polgárháborús szituáció által). De akár azt is említhetném, hogy egy ekkora léptékű sztoriban arra sem jut idő, hogy az ellenfél ne csak egy arctalan fenyegetés legyen, akinek a gondolkodásáról szintén főhőseinktől kapunk információt, hanem egyenrangú részeseit lássuk az eseményeknek. (Bár az tény, hogy a falu középére besétálva nagymonológokat tartó rablóvezér inkább a remake-hez hasonló westernek sajátja, mint a japán szamurájfilmeké.)

Hiába indul el tehát számos irányba Kuroszava, valójában nagyon kevés esetben érkezik meg végül valahova az általa elindított gondolatokkal, és többnyire csak a felszínen megragadott problémák mentén mozgatva történetét - ezt a sekélyességet erősítik a karakterekkel számos esetben didaktikusan kimondatott (vagy - pl. Rikichi felesége esetében - csak látványosan sejtetett) háttérinformációk is. Kiválóan reprezentálja a mű jellegét az a szekvencia, amely a patak túloldalán maradó házakkal foglalkozik: a triviális emocionális-racionális ellentét felvázolását végül az Öregember magánakciója követi, hogy végül a családja gyermekükkel (!) eredjen a nyomába a rablótámadás kellős közepén. Amikor pedig a haldokló édesanya átnyújtja a gyermeket Kikuchiyonak, ő a tragédia hevében rögtön megosztja velünk, hogy ő maga is hasonló módon árvult meg - és innentől kettőzött erővel küzd majd a banditák ellen. A szituáció kapcsán közhelyes érvek, a karakter tekintetében pedig egy bődületesen hosszan felvezetett, végeredményben azonban mégis teljesen erőltetetten kommunikált motiváció.

Technikailag lehet a legkevésbé hibát találni a filmben, Kuroszava többkamerás forgatási módszere egy egyenletes és dinamikus képi világgá állnak össze, amely (hála az elképesztő módszerességgel megépített díszleteknek) mindmáig ugyanolyan hitelességet közvetít. Kifejezetten tetszetős, hogy a rendező a csatajelenetek lendületét a túlkoreografáltság helyett a szereplők mozgatásával kívánta megvalósítani, és bár egy kis cinikussággal könnyen vehető észre benne a céltalan szaladgálás és a kellék-kardok gyilkos "simogatásai", a kor lehetőségeit figyelembe véve ez nem feltétlenül gyengeség.

Ugyanakkor az egyenesen ironikus, hogy Kuroszava pont vágóként kapta a legtöbb méltatást: ugyan tényleg elképesztő, hogy a forgatási napokon, elképesztő mennyiségű nyersanyagból állította össze filmjeit, de ezzel pont az a távolság hiányzott, amellyel A hét szamuráj egy igazán kiforrott filmmé válhatott volna. Nem véletlenül lett alapszabály azóta a filmvilágban, hogy egy rendező nem vághatja a saját művét: legtöbbször annyira beleszerelmesednek saját stílusukba, hogy a végeredmény pont ilyen terjengős, körülményes és a részletekben elvesző alkotás lesz.

(danialves)

6,5/10

A hét szamuráj adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.