Biztos voltam benne, hogy a Sully lesz 2016 Kötéltánca: adott egy nyúlfarknyi (jelen esetben 208 másodperces) esemény, amelyet megpróbálnak egész estésre felduzzasztani - ráadásul külön pikantériát adott a párhuzamnak, hogy Eastwood ezt egy másik Zemeckis-film, a Kényszerleszállás szerkezetébe csomagolva kívánta elképzelni. Ahogy ott a bravúros mutatványt követő bűnbakkeresés és önmarcangolás, úgy itt is a csodával határos megmeneküléssel kapcsolatos vizsgálat adja a történet gerincét, csak Sullyn nehezebb fogást találni, mint a Denzel Washington alakított alkoholista pilótán. De a Kötéltánccal szemben is adódik egy lényeges különbség: Eastwood mozija működik.

Persze ettől még a Sully is pont ugyanolyan értelmetlen mozgóképként: gyakorlatilag a baleset és annak utóéletének képeiből van összefércelve fele-fele arányban, nagyjából azzal a vezérlő elvvel összeszerkesztve, hogy amikor kifogy egyikből a szufla, átváltunk a másikra. A forgatókönyv lelkesen sorolja fel az igaz történeten alapuló filmek összes közhelyét a karakterábrázolásban: a főszereplő jópofizását a régi ismerős boltossal, 5-6 utas felszínes kiemelését, vagy a kizárólag baseballról vagy kajáról beszélgető mellékszereplőket. Ezek a részletek dúsítják fel kellő súlyúra az egyébként háromszor is lejátszott balesetet, és redukálják egyben a vizsgálatot egy szintén receptszerűen lefuttatható sablonná. (Még a poszttraumatikus hallucinációkat sem ússzuk meg...)

A Sully viszont annyival több egy Kötéltánc-szerű klisétárnál, hogy hatalmas szíve van. Eastwood jó érzékkel látta meg, hogy az ikertornyok között séta ugyan bravúros emberi teljesítmény, a New York-iak összefogásának tanúbizonyságát adó mentőakció egy csodálatos összekovácsoló élmény lehet nemcsak a jelenlévők, de a nézők számára is. A katasztrófa előtti másodpercek lebilincselően feszült képsoraira a pontot a megmenekülés katarzisa teszi fel, amely tökéletesen átélhető a moziteremben is. Márpedig napjaink világa elég hasonló abban 2009 New Yorkjához, hogy pont ugyanúgy szüksége van ezekre a hétköznapi hőstettekre (talán jobban is, mint a valóságtól elrugaszkodott szuperhősmesékre és a világunkat pőrén megmutató dokumentarista mozikra), Sully, illetve rajta keresztül Eastwood pedig pont ezt adta meg nekünk. Sajnálatos, hogy a rendező nem tudja ezt az élményt kizárólag a konkrét eseményből tudja csak előhívni, így aztán a szenátusi kihallgatásra épülő befejezésben már megint a bántóan giccses közhelyekre hagyatkozik, végeredményben az előzetesen felmerülő kérdést visszhangoztatva a fejemben: volt-e bármi szükség is erre a körítésre azon kívül, hogy 208 másodpercet lehetetlen 96 perccé duzzasztani?

A Sully tehát folytatja a veterán direktor az Amerikai mesterlövésszel megkezdett tendenciáját: részeiben remek és különleges, egészében felemás és kiszámítható. Azonban az elvitathatatlan, hogy alkalmanként hihetetlen jó érzékkel talál be szívünk mélyére, egy már-már terápiás módon felemelő élménnyel szolgálva. Hogy ez szerencse vagy tehetség kérdése volt, azt - csakúgy, mint a hős pilóta esetében - lehetetlen eldönteni.

7/10

A Sully teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán