A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni

A sci-fi akkor a legrosszabb, ha megpróbálják elművészkedni - fogalmazódott meg bennem a baljóslatú gondolat a Native kapcsán, miközben olyan példák lebegtek a szemem előtt, mint az Under the Skin vagy az Interstellar. A jó hír az, hogy ez a film végül megtalálta a középutat a fantáziátlan zsánerfilm és az elborult szimbolizmus között - de ahelyett, hogy egy különleges és mindenki számára kielégítő végeredményt kaptunk volna, végül ez az alkotás is saját alapötletének áldozata lett.

Valahol létezik egy faj, amelynek tagjai rovarok módjára kaptárokba rendeződve születnek és élnek, közös tudattal, amely lehetőséget teremt számukra a telepátiára - elsősorban a tökéletes összhangra képes ikrek között. Azonban ez azt jelenti, hogy társadalmukban semmi más mód nincs a harmónia megteremtésére, és döbbenten állnak, amikor Földről érkező Voyager űrszonda adásán felcsendülnek Beethoven dallamai. Cane (Rupert Graves) és Eva (Ellie Kendrick) egy űrhajón indul a zene forrását felderíteni és a dallamokat megfejteni, miközben ikerpárjaik az otthoni irányítóközpontból tartják a kapcsolatot. Azonban minden rosszra fordul, amikor Cane húga meghal, a férfi pedig társ híján egyre inkább a titokzatos zene rabja lesz.

A Native méltó párdarabja lehetne a szintén a fesztiválon vetített Equalsnak: ezúttal az érzelmek megszületése helyett az individualizmus és az ennek nyomán szükséges újfajta harmónia és társadalom kialakulásának lehetünk tanúi, Daniel Fitzsimmons azonban szintén Drake Doremus csapdájába esik, hogy egy motívumot éppen annak hiányából próbál felépíteni. Ő is sikertelenül próbálja érzékeltetni, milyen lehet az idegenek öntudat nélküli és tökéletes egymásra hangolódásban létező világa, és még azt is éppen, hogy csak sejteti, hogy milyen jelenségek hiányoznak az ő világukból az emberekéhez képest.

Az természetesen vitathatatlan, hogy maga a koncepció egy ügyes megfordítása a földönkívüli létformák nyomába eredő, és azok hatására magukból fokozatosan kivetkező űrhajósok űrodüsszeiáinak, a rendező pedig jól kommunikálja azt is, hogy szerinte milyen attribútumoktól ember valaki, és ehhez milyen lépések vezetnének egy "embertelen" faj esetében. A probléma inkább azzal van, hogy eme jelentésréteg felett nincs semmi a felszínen, képileg és elbeszélésmód szempontjából is egy meglehetősen szikár történetet kapunk, amely az emésztést könnyító körítés nélkül kommunikálja a gondolatait. Utólag a rendező is elmondta, hogy ha a büdzsé engedi, egy sokkal nagyobb szabású, akciójelenetekkel is tarkított produkciót láthattunk volna - de a filmmel nem is feltétlenül a vontatottság a probléma, hanem hogy az elképzelés jellegéből is adódóan (önálló személyiség nélkül létező fajról van ugye szó) a maroknyi főszereplő között kialakuló kamaradrámában sincs izgalom, pusztán elvek ütköztetése zajlik a vásznon.

Azaz végeredményben a Native tradicionális zsánerfilmnek túl lapos, művészfilmnek pedig túlságosan magától értetődő* és kidolgozatlan, a kisköltségvetésű sci-fik kreativitiása pedig csak alapvetéseiben jelenik meg. Tehetséges próbálkozás, és biztos vagyok abban is, hogy Fitzsimmons jobb anyagi lehetőségek birtokában lényegesen élvezetesebb filmeket fog alkotni, debütáló darabnak pedig a Native tulajdonképpen még abszolút megfelelő is.

6/10

*legalábbis mondom én, a vetítés utáni Q&A-n felmerült kérdésekből ugyanakkor azt tűnt ki, hogy sokan még a mű legalapvetőbb elemeit sem értették...

A Native teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán