A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni

Az egzotikus országokból érkező, de főleg a távol-keleti drámákkal kapcsolatban mindig komoly félelem, hogy az európai nézők számára mennyire átélhető, közvetíthető a benne felvázolt környezet, és a szereplők reakciói mennyire adódnak az eltérő kulturális környezetből. Ez különösképpen is releváns az emberi sorsokra sokkal jobban fókuszáló fesztiválfilmek esetében (valószínűleg nem egy Jackie Chan-akciómozinál fog adódni ilyen probléma), és a Cinefesten vetített darabok nyilván ebben a kategóriába tartoznak. A Snap ilyen szempontból egy hatalmas meglepetés volt számomra, ugyanis a főszereplő Instagram-fotóival mesélő első képsorok már rögtön egy globális jelenséget vettek célba, és később is hasonlóan általános érvényű motívumokra épített Kongdej Jaturanrasamee filmje.

A történet fő mozgatórugója egy osztálytalálkozó-jellegű múltidézés, ugyanis barátaik esküvőjére szülővárosába utazik Peung és Boyd, akik a gimnázium óta nem találkoztak, de - ahogy azt a történet sejteti - akkoriban nagyon közel álltak egymáshoz. Már csak azért is, mert mindketten kicsit kívülállók: előbbi a tökéletesen megkomponált közösségi média profiljai mögé bújik az élmények megélése helyett, utóbbi pedig munkáján, a fotózáson keresztül visz egy nagyon hasonló életet. A fényképezés motívuma, illetve annak pszichológiája végigvonul az alkotáson (ezért sem szerencsés, hogy az egyértelműen a "snapshot"-ból származó címet Törésnek googlefordították a Cinefest szervezői) és összefonódik a fiatalkori idill továbbörökíthetetlenségének tragédiájával, valamint még számomra értelmezhetetlen módon az egymást követő puccsokra épülő thaiföldi belpolitikával (ez az egyetlen része a Snapnek, amelynek lényegét valószínűleg külföldiként soha nem is tudjuk majd megragadni).

A rendező egy nagyon érzékeny, visszafogott stílusban prezentálja ezeket a gondolatokat, amely jól illik visszahúzódó karaktereihez, elbeszélésmódja pedig éppen arra van kihegyezve, hogy át tudja adni a szótlanságuk mögött kavargó érzéseket. De ezen felül olyan tetszetős megoldásokat is láthatunk, mint egy este Instagram-krónikája alá kevert párbeszédek, vagy pusztán az egyik kulcsjelenet helyszínéül választott akvárium lenyűgöző szépsége. Mégsem nevezném kiforrott műnek a látottakat, a film ugyanis a fent felsorolt témákat csak felületesen jeleníti meg, mégis ezekbe kapaszkodik görcsösen, jobb híján ismételgetve és újrafogalmazva őket a történet előrehaladtával, érdemi kiegészítés és elmélyítés nélkül. A kezdetben érdekes és gondolatébresztő mű így egy egyre didaktikusabb és üresebb élménnyé válik, pusztán azáltal, hogy 1-2 alkalom helyett tízszer próbálja meg ugyanazt közvetíteni.

A Snap minden bizonnyal rövidfilmként működött volna a legjobban, és tudom, hogy ezt a verdiktet előszeretettel használjuk a semmitmondó, túlhúzott, unalmas történetekre, de ezúttal tényleg azt gondolom, egy remek rövid lehetett volna ebből a darabból. Elvégre a gondolatai, elbeszélésmódja, kidolgozottsága egy tehetséges és hozzáértő alkotóról tanúskodnak, de jelen formájában már 20-25 perc után is láthatóan ugyanazokat a köröket futja a produkció, ahelyett, hogy egy valódi nagyszabású mű lenne. Ugyanakkor ezért azt sem tudom kijelenteni, hogy a Snapet ne lenne érdemes megnézni, hiszen értéket valószínűleg sokan találnak majd benne - ha mást nem, azt, hogy távol-keleti alkotás létére meglepően átérezhetők szereplői élethelyzetei.

6/10

A Snap teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán