Minden idők egyik legrosszabb filmje. Azért ezért a címért nagyon keményen meg kellett dolgoznia mindenkinek, aki részese volt a 90-es évek talán leglátványosabb buktájának. Karrierek törtek ketté, legendák hulltak a porba, mert Hollywood kegyetlen, egyetlen óriási hiba miatt örökre parkolópályára kerülhet még az is, aki korábban az élet császárának hihette magát. Joe Eszterhas az Elemi ösztönnel a mennyekbe ment, a Showgirls-szel pedig a pokolra szállt, soha többet nem került A-listás film közelébe. Paul Verhoeven vele együtt bukott, a főszereplő Elizabeth Berkley pedig egy életre elásta magát az álomgyárban, holott nyilván jogosan gondolta a szerződés aláírásakor, hogy élete lehetőségét kapta meg, nem tudhatta, hogy neki csak ennyi jutott a csillogásból (lássuk be, harmatgyenge színésznőről van szó, tehát valószínűleg amúgy sem sokáig tudott volna a csúcson maradni, de ettől még nagyon csúnyán elbánt vele a show-business). Rekordot döntött az Arany Málna díjak és jelölések történetében ez a méltán rossz hírű alkotás, de minden elismerésem Verhoeven-é, mert volt olyan menő arc, hogy elment a díjátadóra és átvette a szobrocskáját. Miután mindenki elhordta mindennek ezt a nem túl jól sikerült alkotást, lassan, de biztosan elült a botrány, és az utóbbi években meglepő módon valóságos kulfilmmé vált. Annyi helyen olvastam már, hogy igazából nem is rossz, sőt jó lett a végeredmény, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy tévedtem-e anno, amikor a rémes kategóriába sorolódott nálam ez a látványosan üres alkotás, ezért úgy döntöttem, hogy újranézem. Nos, úgy tűnik, én nem bölcsültem sokat az elmúlt évek során, ugyanolyan bűnrossznak láttam, mint régen, persze lehet, hogy az volt a gond, hogy női szemmel nézve teljesen hidegen hagyott a lányok vonaglása, jól kigyúrt chippendale fiúk meg ugye nem nagyon mutatkoztak hiányos ruházatban premier plánban.

Nomi (Elizabeth Berkley) nagy reményekkel érkezik Las Vegasba, ahol táncosnőként szeretne karriert építeni magának. Természetesen az első napon kirabolják, és még aznap találkozik egy lánnyal, aki az egyetlen igazi barátja lesz ebben a kegyetlen világban. Felküzdi magát a mocsokból a csúcsra, azonban ott rájön, hogy túl nagy árat kellett fizetnie a sikerekért, és válaszút elé kerül...

Paul Verhoeven és Joe Eszterhas szándéka alapvetően nemes volt, hiszen egy olyan filmet akartak készíteni, amely megmutatja az árnyékot a vegasi csillagás mögött, a show-business mocskos valóságát akarták a pofinkba tolni, ehhez képest csak üres meztelenséget, közönséges riherongyokat, súlytalan karaktereket, és látványosan semmilyen revüjeleneteket kaptunk. Pontosan az hiányzott a filmből, ami az Elemi ösztönt legendává tette: a fülledt erotika, az érdekes és jól vezetett történet, a feszültségkeltés és a jól kiválasztott főszereplők. A könnyebb utat választották az alkotók: toljunk rá még két lapáttal arra, ami egyszer már bejött, ne törődjünk vele, hogy nem thrillerről van szó, hanem egy életrajzi drámáról, és a két műfajnál teljesen más fogások működnek a filmvásznon, és persze legyen benne minél több pőre test, kit érdekel, ha lélektelen biodíszletek tartoznak hozzájuk valódi színészek helyett. Nem jött be...

Ne legyünk igazságtalanok, vannak erényei is ennek a félresikerült filmnek, bár nem túl sok. Sokat játszottak a fénnyel, bátran kísérleztek az operatőri beállításokkal, nem voltak szívbajosak, az akkori idők legbevállalósabb erotikus jeleneteit forgatták le, de erősen átestek a paci másik oldalára, ezért sokszor sajnos kifejezetten kínosak lettek ezek a képsorok (lásd medencés szex, én nem tudom mit szívott Eszterhas, amikor összedobta ezt a jelenetet, de sírnivaló lett a végeredmény). A forgatókönyv egy kliséhalmaz volt, belezsúfoltak minden olyan fordulatot, amelyet már unalomig ismertünk, meglepetés zéró, a befejezés maga a borzalom. A karakterek közül egyik sem lép túl a felszínen, a szerelem lehetőségét felvillantani hivatott táncos fiú alakját akár egy tévés matinéből is szalaszhtatták volna, annyira érdektelenre sikeredett. A történetnek nem volt gerince, teljes mértékben a látványra helyezték a hangsúlyt, azonban éppen azért lettek súlytalanok ezek a képsorok, mert nem tudták érzelemmel és dramaturgiával megtölteni őket az alkotók a forgatókönyv kapitális hibái miatt.

Mai szemmel nézve kicsit már érthetetlen, miért is voltunk annyira felháborodva anno ezen az alkotáson, nem ez minden idők legrosszabb filmje, egyszerűen csak egy nem kicsit elrontott erotikus mozi, amelyet azért utáltunk annyira, mert imádtuk a rendező-forgatókönyvíró páros előző közös munkáját. Szóval kicsit a nézők és a kritikusok is túltolták a felháborodást, történt már ennél nagyobb pénzkidobás is az álomgyár történetében, a férfi nézők körében pedig érthető okokból még ma sem örvend valószínűleg közutálatnak ez a bűnösen kihagyott ziccer, amely erősen a szex és a pornó határán egyensúlyoz, de az biztos, hogy - hangsúlyozom, női szemmel nézve - nem éppen az ízlés magasiskoláját sikerült vászonra álmodni benne.

Elizabeth Berkley minden valószínűség szerint a külseje miatt került kiválasztásra, nem a színészi tehetsége okán, iszonyúan gyenge alakítást nyújt, akárcsak a film összes többi szereplője, még Gina Gershon sem tudott mit kezdeni a szerepével. Kyle MacLachlan-ről az egyetlen pozitív dolog, amit el tudok mondani az, az, hogy jó volt a popsija, Robert Davi-nak voltak szép pillanatai.

Nincs ezen mit szépíteni, mocskosul el lett rontva ez a film, de volt már ilyen a világtörténelemben, érdekes, hogy mégsem merült el a süllyesztőben, hanem igazi kultusz alakult ki körülötte az idők során. Talán azért, mert ez az elfuserált akotás olyan korszakban került moziba, amikor el voltunk kényeztetve jó filmekkel, és még fel tudtunk háborodni azon, ha nem azt kaptunk a pénzünkért, amit jogosan elvárhattunk volna az alkotók addig munkássága alapján. Mára már sajnos annyira belefásultunk a közepes és felejthető filmek tömegébe, hogy ha ma kerülne a szemünk elé, csak fáradtan legyinténk rá. Viszont így kevesebb lenne egy (negatív) legendával.

5/10

A Showgirls teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.