Még csak két évad készült belőle, de rögtön az egyik legnagyobb közönségsiker lett, az Imdb sorozattoplistáján az előkelő 8. helyig szavazták fel a rajongók, a belőle készült mémek tárháza pedig kiapadhatatlan. A Rick and Morty 2013 óta gyakorlatilag megkerülhetetlen sarokkövévé vált a mozgóképes világnak, és tömegek várják epekedve a 3. évad érkezését. Dan Harmon és Justin Roiland szériája valóban egyesíti magában a műfaj nagyjainak legjobb tulajdonságait, de kifinomult csúcsteljesítménynek nem feltétlenül nevezném.

Sokan vázolják fel úgy, a Rick and Morty alapfelállását, mint amely szerint a két címszereplő (a részeges, gátlástalan, de zseniális tudós, és a kissé gyengeelméjű, viszont talpig becsületes unokája) galaktikus kalandokra indulnak, ez a keret a részek jó ha felében jelenik csak meg. Természetesen az idegen világok és a hihetetlen találmányok minden epizódot behálóznak, de a sorozat sokkal szabadabban mozog annál, mint hogy egyetlen toposzra építse fel magát. Sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy ehelyett felhasználja az összeset.

Ugyanis úgy tűnik, a Rick and Morty gyakorlatilag egy nemesített hibridje az elmúlt évtizedek kedvenc felnőtt animációs sorozatainak: a Family Guy esetlegessége, a South Park popkulturális utalásokkal fűszerezett polgárpukkasztó-tabudöntögető stílusa, és a Futurama kötetlen fantáziavilágai ötvöződnek benne, rettentően lazán és önironikusan tálalva. Látszólag a legbátrabb vállalás ezzel kapcsolatban a Stone-Parker páros kendőzetlen szexualitás- és erőszakábrázolásának átvétele (amelyet az idegen lények és világok megjelenése néha hihetetlenül őrült végeredménnyé színesít vizuálisan), de sokkal nagyobb vállalás az, amennyire őszintén bánik nézőjével. Például viszonylag kevés sorozat vállalná be azt, hogy nem egy, hanem két epizódját is arra építi, hogy szereplői egy interdimenzionális tévé segítségével különböző elmebeteg galaktikus műsorokat néznek, és ezt a lehető legnagyobb természetességgel tálalja. De azt az alapvetés is felrúgja mű, miszerint a nézőktől kellene várnia saját szellemességének felismerését: Rick szinte már a negyedik falat döntögetve elemzi szarkasztikusan a többi karaktert, máskor pedig hasonló nyíltsággal hívja fel a figyelmünket az utalásokra és a parodisztikus elemekre. ("Morty, most azt fogjuk csinálni, ami az Inceptionben is volt!")

Viszont ez az alkotó és néző közötti közvetlen stílus sokszor éppen ugyanolyan lustaság eredménye, mint például a Deadpool esetében: ahogy Ryan Reynolds figurája is arra használta a kiszólogatásokat, hogy legyen mivel feldobnia máskülönben nem túl ötletes történetét, Dan Harmon és Justin Roiland sorozatában sincs másról szó, mint hogy írói az adott részben nem akarták jobban megerőltetni magukat egy tévéműsor-paródiagyűjtemény összedobásánál. Míg például a South Park igyekezett alapos, minden részletre kiterjedő szatírát alkotni konkrét párhuzamaival, a Rick and Morty esetében sokszor az alapvető szerkezetet adják más zsánerek és művek, a cinikus hangvétel pedig elengedhetetlen feltétele annak, hogy ezek valamilyen szinten felfrissüljenek. Azonban még így is elmondható, hogy sok szitkomhoz hasonlóan ez a produkció is erősen támaszkodik figurái egysíkúságára és a karakteríveikbe beleépített redundanciára (Beth és Jerry házassága például legalább ötször omlott majdnem össze és menekült meg a két évad során), ami valódi kreativitás híján hosszú távon könnyen egy időzített bombának bizonyulhat. (Mint ahogy a sorozat egészének is egy kissé hullámzó színvonalat kölcsönöz, hogy az adott elképzelésből mennyit képes kihozni az alkotók szatírája.)

Azonban annak ellenére, hogy egy erősen improvizatív, agyzsibbasztó ökörködéssel van dolgunk, a mű számos alkalommal felvállalja, hogy a humort egy céltudatos koncepció részeként használva érett gondolatokat is közvetítsen. Itt azonban nem a South Park könyörtelen őszinteséggel szájba rágott erkölcsi-elvi tanulságait kell elképzelni, hanem sokkal hétköznapibb, a szereplők egymáshoz fűződő viszonyából kiinduló, érzelmesebb motívumokat, amelyeken keresztül a Rick and Morty meglepően sokszor funkcionál remekül drámaként is. (Annak ellenére, hogy a sorozat stílusából adódóan soha nem lehet igazán tudni, ez valójában nem-e egy sokkal nagyobb szarkazmus részét képviseli.)

A Rick and Morty tehát mindenképpen egy olyan egyveleget képvisel, amely nemcsak méltó örököse lehet az egyre inkább kifáradó South Parknak és a MacFarlane-életműnek, de egyben egy új színt is visz ebbe a műfajba. Viszont ebben a formában ez a sorozat valószínűleg sokkal hamarabb fog kifáradni, mint nagy elődei, és az előbb-utóbb érkező 3. évad egyik nagy feladata éppen az lesz, hogy megtalálja, hogyan lehet egy hosszú távú megoldást találni a popkulturális toposzok szarkasztikus újrafogalmazásának helyére.