DISCLAIMER: A poszt szerzője a film megtekintésétől nem változott sem feketévé, sem nővé, továbbá semmilyen maradandó testi és lelki elváltozást nem tapasztalt. Ez ugyan nem elégséges bizonyíték semmire, de feltételezhető, hogy a produkció megnézése nem jár komolyabb veszéllyel. Súlyos nosztalgiasznobizmus fennállása esetén ugyanakkor különböző mellékhatások léphetnek fel, mint például megemelkedett vérnyomás, vagy gyűlölködés az interneten.
Az év ideológiailag legterheltebb filmje egyértelműen a női Szellemirtók volt, amelyről sokat elmond az is, hogy ezt az állandó jelzőt megkapta: akár külön posztot is lehetne írni a produkció körüli hisztériáról, részletezve a nosztalgiasznob fröcsögést, nőgyűlölő utálkozást, illetve a minden kritikát csuklóból utóbbinak minősítő, és a film gyengeségeit egy feminista kontextussal magyarázó ellencsapásokat (és akkor a Paul Feig vs. seggfej geekek műbalhét még nem is hoztam szóba). Azonban teljesen felesleges erről beszélni, egy nagyon egyszerű okból: ahogy az sejthető volt, maga a mű tizedannyira sem jelentőségteljes, mint a körülötte kialakult felhajtás.
A leginkább említésre méltó vonás az alkotásban, hogy az elmúlt évek nosztalgiafilmjeinek dömpingjéből éppen a Szellemirtók dolgozik a legjobban a múltidézéssel. Nem az előd maradékából próbálja meg felépíteni magát (ld. Terminator: Genisys), nem veri bele az orrunkat nyilvánvaló párhuzamokba (ld. Az ébredő Erő), hanem a cameokat és a Szellemirtó-lakhoz ikonikus elemeket a maga szarkasztikus humorával egyszerre idézi és haladja meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy az első előzetes által sejtetettekkel ellentétben Feig nem az első rész örökében jár, hanem teljesen tiszta lappal indít (ami nyilván nagy világfájdalmat okoz majd a rajongók többségének, de egy reboottól egyáltalán nem szokatlan húzás). Egyúttal az a sokak által rettegve, mások által epekedve vizionált erőlködés sincs meg a műben, hogy a női főszereplőkön keresztül próbál meg identitást szerezni: az alkotás egyáltalán nem hangsúlyozza ki ezt a vélt vagy valós szembenállást, és a legnagyobb természetességgel kezeli, hogy most történetesen nem férfiak, hanem nők a hősei.
Ennek, illetve a görcsös nosztalgiázás hiányának ellenére a Szellemirtóknak mégis van saját egyénisége, ami nagyjából éppen azt képviseli, mint Feig eddigi vígjátékai. Változatos jellegű és színvonalú, esetenként talán túl is húzott poénok, néhány rettentően humoros pillanat, kissé hevenyészett, de működőképes és éppen eléggé ötletes történet - aki látta például A kémet, tudja mire számítson. A rendező sikere pedig itt is abban rejlik, hogy olyan sebességgel képes keverni a helyzet- és jellemkomikumokat, illetve az improvizált humort, hogy kiegyensúlyozatlansága ellenére is egy vicces és magával ragadó összképet ad ki filmje. Így hiába döcögős egy kicsit a karakterek közötti kémia, vagy egysíkú a Chris Hemsworth comic relief karakterére felépített humor, pergő, lendületes tálalásuknak hála abszolút fénypontjait képezik a műnek. Ez a keverék van most kivételesen megtűzdelve néhány nem túl forradalmi, de hatásos horrorelemmel, illetve egy generikus, de szintén tisztességesen felépített blockbuster-fináléval.
Azt tehát semmiképpen nem jelenteném ki, hogy a Szellemirtók képében korszakalkotó komédia született, de a harmatgyenge nyári filmtermésből még így is az egyik legkellemesebb darab (és valami hasonlót tudnék megfogalmazni a 2016-os vígjátékok vonatkozásában is). Az igazi csattanó pedig, hogy nemcsak egy remek reboot, amely nem él vissza az elődje iránt érzett nosztalgiával, de még történetesen jobb is az 1984-es verziónál...
7,5/10
A Szellemirtók teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
