Egy emberként hördült fel az internet a napokban, amikor Roland Emmerich azt merészelte nyilatkozni, hogy a Marvel-filmek szerinte buták. A legnagyobb filmes oldalak külföldön és itthon is készségesen vállalták magukra, hogy röviden és cinikusan rámutassanak az ellentmondásra, miszerint a rendező maga sem hiperrealisztikus dokumentummozikkal vált híressé, olvasóik pedig lelkesen tapsoltak a hihetetlen éleslátásnak. És az a helyzet, hogy bár inkább nekik van igazuk, mint a német származású direktornak, ezzel egy újabb szomorú látleletet kaptunk a modern újságírás és a közösségi médiában folytatott interakciók helyzetéről.

Kezdjük rögtön azzal, hogy szerintem az eredeti nyilatkozattal szerintem az arról szót ejtők jó, ha 1%-a találkozott, a legtöbb megnyilvánulásból látszik, hogy a szerző maximum egy címet, a kommentelők pedig annak a magyar véleményvezérek által előemésztett verzióját látták. Persze mit is várunk egy olyan világban, ahol a Blikk szerzője egy 5 mondatos angol nyelvű írást nem képes önállóan lefordítani, hanem az Origoról lopott cikk mögé vágja oda a THR-linket. Mindenesetre ha már a szakmabeliek többsége nem hajlandó az újságírói munka ilyen alapvető kívánalmainak megfelelni, mi azért tegyük meg, nézzük tehát, mit nyilatkozott Emmerich a Guardiannek:

"Emmerich is filled with similar disdain at the notion that his films have anything in common with the superhero genre currently crowding multiplexes. “When you look at my movies it’s always the regular Joe Schmo that’s the unlikely hero. A lot of Marvel movies, they show people in funny suits running around. I don’t like people in capes. I find it silly when someone dons a superhero suit and flies. I don’t understand it"

Fordítok magyarra:
"Emmerich hasonló módon viszolyog attól, hogy filmjeit a számolatlanul érkező szuperhősmozikhoz hasonlítsák: "Ha megnézitek az én műveimet, mindig átlagemberekről szólnak, akik nem tipikus hősök. Egy csomó Marvel-filmben meg fura szuperhősruhákban rohangálnak. Nem szeretem a köpenyes hősöket. Butaságnak tartom, amikor valaki felvesz egy szuperruhát és repül. Egyszerűen nem értem."

Hoppá, most, hogy hajlandóak voltunk elolvasni a forrást, máris kiderültek olyan apróságok, mint hogy Emmerich mire érti, milyen összefüggéseiben használta a kiragadott mondatot. Például, hogy ő arra gondol, hogy a legtöbb szuperhősmozival ellentétben az ő szereplői hétköznapi emberek, akiket nem a képességeik tesznek elsősorban naggyá, hanem egyéb, mindenkiben jelen lévő tulajdonságaik. Ebben pedig miért ne lenne igaza? Érdemes összehasonlítani A függetlenség napja és a Bosszúállók két, rettentően hasonló jelenetét: míg az idegenek űrhajóját egy öngyilkos akcióval felrobbantó iszákos permetezőgép-pilóta ezzel a döntéssel minden esendőségét leküzdve egy hatalmas áldozatot hozott, az atomrakétával a térkapun át berepülő Vasembert elsősorban képességei predesztinálják erre az önfeláldozó gesztusra. Kényszerűségből meghozott döntés ez, amelyben a hőssé válás csak a "csak én tudom elvégezni a feladatot" kötelességtudata - ha mindenki egy Vasember-páncélban lett volna, garantáltan Steve Rogers veti rá magát erre a gránátra is. Ebből persze nem következik semennyire sem, hogy a Marvel-filmek buták, vagy bármivel is gyengébbek, mint Emmerich produkciói, de érdekes módon az "ezt pont a 2012 meg a Godzilla rendezője mondja??? Hát azok is milyen buta filmek!!!" közhelyek szajkózása helyett már ennyi gondolkodás is elég volt, hogy megértsük, miért tartja a saját munkáit lényegesen másnak a rendező, és ebből kifolyólag miért érez butának más alkotásokat.

Ehhez a hozzáálláshoz azonban két jelenségen is túl kéne lépnünk: a sértődős túlérzékenységen és az árnyalt gondolkodás hiányán. Általános jelenség, hogy a rajongók vérszemet kapnak, ha kis kedvencük címe nem szuperlatívuszok közepette, horribile dictu, valamilyen kritikai kontextusban hangzik el, és "a Marvel-filmek buták" tételmondat éppen ezért a Marvel-fanok részéről utánajárás helyett leginkább egy heveny kurvaanyázást érdemel csak. Továbbá, mint ahogy ennek az interjúnak a feldolgozása is mutatja, a filmes portálok többsége sem érdekelt abban, hogy bármilyen új, érdekes, eredeti szempontot hozzon be a mozgóképekről szóló diskurzusba, ehelyett inkább kényelmes és népszerű közhelyeket hangoztat, amelyek kellően megnyugtatóak olvasóik számára. Ha Emmerich (aki per definitionem rossz rendezőnek tartunk) valamiről negatívan nyilatkozik, akkor ki kell nevetni, és több gondolkodást nem is ér a dolog. (Miközben a filmkritikus szakma éppen csak a létét köszönheti annak, hogy a filmekről alkotott véleményeket nem az alapján mérjük meg, ki mit tud felmutatni alkotóként...)

A tendenciát jól mutatja, hogy nem az első alkalom, hogy a két mondatokban megnyilvánuló, nagy mellényű önérzetesség lukra fut: nemrég még ennél is nagyobb volt a felháborodás, amikor Paul Feig, a hamarosan érkező Szellemirtók-reboot rendezője azt nyilatkozta, hogy a "geek-közösség tagjai a legnagyobb seggfejek, akikkel találkozott". Természetesen a fő ellenérzés ismét abból keletkezett, hogy a geekek szentsége és tökéletessége kikezdhetetlen, majd rögtön érkezett a válaszcsapás, hogy a rendező csak meg van sértődve, mert szétszedték filmje gyenge előzetesét. Már az is megérne egy misét, hogy a szóban forgó trailer tényleg annyira gyenge-e, hogy rekordmennyiségű dislike-ot kapjon Youtube-on, vagy hogy történetesen miért sikerült félre, de természetesen pont ehelyett a gondolkodás helyett ültetik olvasóik fejébe a "hogy merészelnek rebootot készíteni a gyerekkori kedvencemből?" stílust ezek az oldalak. Az pedig már a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy a mondat egyébként egy 2015 februári interjúban hangzott el, amikor a filmet még éppen csak bejelentették, Feig pedig arra a hihetetlenül undorító kommentáradatra reagált, amely a női főszereplők kapcsán érkezett.

A folyamat tehát gyakorlatilag sztenderdizálható: megsértődés azon, hogy kritika érte a kedvenceinket és a belőlük levezetett identitásunkat, reagálás a skatulyáinknak (rossz/jó rendező/színész, aki mondja) megfelelően, mindezt pedig úgy, hogy a lehető legkevesebbre vagyunk kíváncsiak az illető véleményéből. Ha ez esetleg ismerős valahonnan, nem kell meglepődni: nemrég írtam a kritika válságának öngerjesztő folyamatáról, ami láthatóan abból ered, hogy a többség a nézőpontját megerősítő véleményeket favorizálja a kellemetlen gondolatokat, de valódi elemzést jelentőkkel szemben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az erről a jelenségről beszélő Alex Proyas is szinte szóról-szóra azt kapta meg, mint Emmerich vagy Feig. Ettől még természetesen Emmerich nem lesz jobb rendező, a Gods of Egypt nem lesz minőségi film, és a Szellemirtók remake sem tűnik egy igényes darabnak - de míg ezeknek az alkotásoknak a színvonalán nem tudunk emelni, a róluk folytatott diskurzusén bőven lehetne...