Posztapok képregény, retroba csomagolva, dögös road-movie papíralapon, egy nagy klasszikus magyarra hangolva. Nem kicsit álmodott Szűcs Gyula, amikor kitalálta, hogy ő márpedig megírja a saját külön bejáratú Mad Max - képregényét, amelyben dübörög a tesztoszteron, az akció és szinte érezni lehet a benzingőzt az olvasása közben. Nem sikerült rosszul a kísérlet, de sajnos nem is ragad magával a végeredmény. Nagyon sok jó és kreatív ötlet halmozódott fel ebben a rendkívül jól megrajzolt képregényben, de egyrészt nem sikerült igazán ütős történetet és karaktereket írni, másrészt pedig túlságosan erős a Mad Max-hatás, ha mertek volna az alkotók bátrabban eltérni a kultikus film sablonjaitól, sokkal maradandóbb élményt tudtak volna nyújtani az olvasóknak.

2015, Magyarország. A harmadik világháború után teljesen lepuszult környezetben kell tengetnie életüket a túélőknek. Az utakon az erőszak és a felturbózott Trabantok az urak, romantikának itt helye nincs, a túlélésért küzd mindenki. Johnny Siófokra indul urnaügyben (vagy valami olyasmi), ám útközben betér egy nem túl magasröptű csehóba, ahol puszta jófejségből megment egy Szűcs Judit nevű sztriptíztáncosnőt. Együtt folytatják az útjukat, amely tele van veszéllyel és kalanddal...

Elsősorban férfiaknak ajánlanám ezt a képregényt, elég erősen túltengenek benne ugyanis a lőerők és az alulöltözött hölgyek (bár azt el kell ismernem, hogy a moncsicsis alsónemű nem hétköznapi ötlet). Azért a lányoknak sem kell panaszkodniuk, elég jóképű a főhős, a fegyvert is igen jól tudja kezelni, bár a hölgyekkel kapcsolatban kicsit még javíthatna a modorán. Nagyon erős az indítás, azonnal magába szippant a történet, azonban sajnos ezt a színvonalat nem sikerül mindvégig fenntartani, szerencsére a végére azért kellőképpen felpörögnek az események. Fontos megjegyezni, hogy egy sorozat kezdő felvonásáról van szó, tehát az alapvető cél a hangulat megteremtése és a fő karakterek bevezetése volt, és ezt a célt végülis elérték az alkotók, de azért sajnos marad egy kis hiányérzet.

Alapvetően tetszett a képregény, rengeteg kreatív ötlet és nagyon sok menő apróság (az az Orionos felső nagyon ott volt a szeren!) melengeti az olvasó szívét, pláne, ha úgy mint én, még gyerekkorából emlékszik azokra a retro dolgokra, amelyekből rengeteg szerepel az oldalakon (a többieknek a végén készült egy összefoglaló, hogy ne maradjanak le egyetlen poénról sem). Igencsak hangulatos a vendéglátó helyiség tetején elhelyezett Pacal van felirat (mesztelen nök is van, csak az engem eléggé hidegen hagyott), a hátasnak használt szürkemarha, és még sorolhatnám a jobbnál jobb agymenéseket. Azonban ez sajnos nem tudja feledtetni azt, hogy a történet eléggé soványka, a karakterek igencsak felületesek, de bennük van egy jó sorozat ígérete. Véleményem szerint, ha az alkotók bátran szabadjára  engednék a fantáziájukat, nagyon dögös kis ungarische posztapok képregény lesz a végeredmény, amelyet meg tud szeretni a közönség.

A Café Postnuclear igazi macsó képregény, amelyben a női karaktereknél inkább a külsőre figyeltek, mint a belbecsre és az esélyegyenlőség jegyében szeretném megjegyezni, hogy néhány félmeztelen pasi nem fog megártani a történetnek (mi, lányok is szeretjük ám legeltetni a szemünket a másik nemen!). Ami azonban ennél fontosabb, az az, hogy jó elkészült ez a kísérleti képregény, még jobb, hogy a Totalcar-nak köszönhetően sikerült jól feltonászni benne az adrenalint, jól fel tudták turbózni a látványt, de erősen rá kellene feküdni a forgatókönyvre, ha nem akarják az alkotók, hogy idő előtt kifogjyon a szufla az alapvetően nagyon jó alapötletből. A képregény kivitelezésére egyetlen rossz szót sem tudok mondani, látványos, dinamikus, igényes az összhatás.

A szöveg kicsit felemásra sikeredett, akad benne olyan mondat, amitől simán padlót lehet fogni (abszolút kedvenc: "nem hazudott a két izomagy, vágtázunk, mint a halottkémek! Úgy nyargal a kicsike, mint a napalmot nyelt csodaszarvas"), de olyan is, amely nem hagy mély nyomokat az olvasóban. A fantasy rész (és főleg az eléggé visszataszító hidropapok) nem annyira kidolgozott, mint az akció, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Az érdeklődést sikerült felkelteni Johnny és Szűcs Judit kalandjai iránt, reméljük a gyerekbetegségeket sikerül kijavítani a sorozat következő részére, amelyet minden fanyalgásnak tűnő kritikus megjegyzésem ellenére kíváncsian várok. Mert az ötlet tényleg nagyon jó, csak még fel kell egy kicsit turbózni, hogy igazán működni tudjon hosszútávon is.

A retrofeeling a legnagyobb erénye ennek a hiánypótló képregénynek, folyamatosan találkozhatunk benne gyerekkorunk kedvenceivel a Hotel Menthol számain keresztül a régi balatoni nyarak emlékeiig. Akcióban, vérben és lóerőben sincs hiány, némi döccenőkkel simán bele lehet feledkezni a nagy magyar ugaron kivitelezett Mad Max történetbe. Összességében egy jó, de nem letaglózó képregény született, amely kiváló alapja lehet egy sorozatnak, remélem, minél előbb jön a következő rész, amelyet fel tudnak tuningolni az alkotók annyira, hogy megmutatkozzon az a potenciál, amely ebben a remek alapötletben benne van.

7/10

A képregényt az alkotók jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.