Hollywod utánozhatatlanul cinikusan tud saját magáról filmet rendezni. A csillogás mögött megbújó kegyetlen valóságot, vagyis azt, hogy a színészek, rendezők, írók csak addig számítanak, ameddig sztárnak minősülnek, utána azonnal elfelejtik őket, illetve az, hogy mennyire tudja deformálni a lelket az álomgyár végtelen felszínessége, máig nem tudta senki olyan kiválóan vászonra vinni, mint Billy Wilder. Nemcsak rendezőként alkotott rendkívülit ezzel a filmmel, a zseniális forgatókönyvet is ő tette le az asztalra, már csak egy kiváló casting és egy remek operatőr kellett, és már meg is született az egyik legjobb film - noir. Egészen különleges hangulatot kölcsönöz az alkotásnak az, hogy sokan saját magukat játszották benne, de akkor is tökéletesen hatni tud a nézőre, ha nem tudja, hogy Gloria Swanson valóban némafilmsztár volt, míg  Erich von Stroheim korának egyik legtehetségesebb rendezője, aki éppen Gloriának köszönheti, hogy parkolópályára került a karrierje. A némafilm egyik legnagyobb alakja, Buster Keaton is feltűnik egy jelenetben saját magát alakítva, de az igazi menőség az, hogy Cecil B. DeMille is megjelenik a filmben, mégpedig úgy, hogy valóban egy filmet forgatott, miközben a kamera rögzítette, hogy egykori színésznője, akit egykor tényleg rendezett, meglátogatja őt. Vagyis tele van áthallásokkal és megismételhetetlen jelenetekkel ez a remek film, amely azonban elősorban mégis arról szól, milyen mocskos is a hollyoodi ragyogás valójában, és mennyire tragikus az elfelejtett filmsztárok élete.

Joe Gillis (William Holden) egy nem túl sikeres forgatókönyvíró, aki anyagi problémái miatt éppen a behajtók elől menekül, és teljesen véletlenül bekanyarodik egy villához, amely lakatlannak látszik. Azonban mint kiderül, mégis van két lakója a kísértetháznak, az egykori némafilmcsillag, Norma Desmond (Gloria Swanson) és inasa, Max (Erich von Stroheim). A férfi anyagi okokból elvállalja, hogy helyrepofozza azt a forgatókönyvet, amellyel a színésznő vissza akar térni a rivaldafénybe, azonban az egyre inkább összekuszálódó érzelmi szálak tragikus végkifejlethez vezetnek...

Nagyon sok mindenről szól ez a film a szépségmániától kezve a dzsigoló létig, azonban a legnagyobb fegyverténye az, hogy megmutatja nekünk azt a Hollywood-ot, amelyet nem akarunk látni. Ezúttal nem a csillogó partik, a mágikus vörös szőnyeg világában kalandozunk, hanem a Sunset Boulvard egy elhagyatott utcájában játszódik a történet, ahol egy elfeledett némafilmsztár egyre látványosabban őrül bele abba, hogy már nem ő a világ közepe. Látszólag Joe a főszereplő, aki valóban érdekes karakter, hiszen tehetséges író, aki azonban a kényelem miatt belemegy abba, hogy egy nála jóval idősebb nő tartsa ki, majd beleszeret egy fiatal lányba, akit végül van ereje elengedni. Valódi jellemfejlődésen megy át ez a cinikus ember, azonban csak másodhegedűs lehet a film sztárja mellett, aki ebben az esetben természetesen Norma Desmond. Az idősődő asszony, aki hiába jár 50 körül, nem hajlandó tudomásul venni az idő múlását, nem tudja elfogadni, hogy az ő ideje lejárt, még mindig a régi dicsőséget sírja vissza, minden vágya újra kamera elé kerülni, és jellemző módon akkor veszíti el véglegesen a kapcsolatát a külvilággal, amikor ez valóban sikerül neki, csak nem éppen úgy, ahogy elképzelte.

Max karaktere szintén nagyon erősre sikeredett, nem mindennapi történet az egykori rendezőé, aki egykori felfedezettje és felesége inasa lett, csak hogy a közelében maradhasson, és nézete szerint megóvja minden bajtól, ami a valósában azt jelenti, hogy hagyja, hogy a saját álomvilágában éljen. A nő azonban már nem törödik vele, tudja, hogy soha nem fogja elhagyni, neki természetesen a jóképű író kell, akkor is, ha csak a pénzéért van vele. Az idősödő díva érzi, hogy egy másik nő megjelenése miatt nem éppen harmonikus kapcsolatuk válságba került, azonban egy olyan elkényeztett filmsztár, mint ő, nem tudja felnőtt módon kezelni a problémát, fel sem fogja, mit művel, amikor nem hagyja, hogy a férfi elhagyja. A zárókép simán zseniális, először von Stroheim megy a mennybe azzal, hogy megidézi egykori rendezői énjét, aztán Gloria Swanson, nekünk pedig az ámulaton kívül itt marad az elgondolkodtatóan elhomályosuló kamera.

A fiatal lány alakja eléggé haloványra sikeredett, de ez egyrészt érhető, hiszen egy filmnek csak egy sztárja lehet, másrészt pedig ő az egyetlen romlatlan lélek a sok félrecsúszott, kiégett karakter között. Neki még van esélye egy jobb életre, a többiek sorsa már megpecsételtetett. Rendkívül érdekes a keretes szerkezet, már a film elején megtudjuk, hogy mi lesz a vége, mégis az utolsó percig izgalmas tud lenni, hogyan jutottunk el idáig, az pedig valódi különlegesség, hogy igazából a gyilkosság áldozata meséli el nekünk a történetet. Nőként nem tudom nem megemlíteni, mennyire jól nézett ki Gloria Swanson túl az ötvenen (állítólag egész életében egészségesen élt és nagyon odafigyelt a szépségápolásra, de akkor is hihetetlen, hogy mennyire ráncmentes az arca, amikor a nagyítón keresztül premier plánban látjuk). Egy idősödő asszony drámáját láthatjuk, aki kétségbeesetten küzd azért, hogy meg tudja tartani fiatal szeretőjét, nem hajlandó szembenézni azzal, hogy már nem fiatal, és a régi sztárstátusz már soha nem fog visszatérni az életében.

Gloria Swanson élete szerepét játszotta el Norma Desmond alakjában, tökéletes munkát végzett, még akkor is, ha nagyrészt saját magát kellett alakítania, mégis zseniálisan tudott egyensúlyozni a színjáték és a ripacskodás nagyon kényes mezsgyéjén. Erich von Stroheim méltó játszótársa volt, neki is nagy elégtétel lehetett ez a szerep, bár egy kicsit bizarr, hogy ez az egykoron híres rendező elsősorban színészi alakítása miatt marad meg emlékezetünkben. William Holden szintén jó választás volt, bár nem érhetett tapasztaltabb kollégái nyomába, Nancy Olson pedig nem nyújtott kiemelkedő alakítást.

Billy Wilder igazi klasszikust alkotott, nyolc Oscar - díjra jelölték a filmet, amelyből hármat meg is nyert, az egyiket természetesen a forgatókönyért. Érdekes, hogy mind a négy főbb szereplőt jelölték, de egyikük sem kapta meg a szobrocskát. Több, mint öt évtizede készült ez a kiváló alkotás, de a mai napig nem kopott meg, hiszen az üzenete azóta sem változott: Hollywood kegyetlen hely, a sztárokat hamar elfelejti a közönség, a nők nehezen néznek szembe azzal, hogy elszállnak felettük az évek, a férfiak pedig szeretik a kényelmet, de nincs az a pénz, amiért ne hagynák ott idősödő szerelmüket egy fiatalabb lány és az önérzetük miatt. Zseniális film, kötelező darab!

10/10

Az Alkony sugárút teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.