Rengeteget gondolkodtam, hogy miért van az, hogy a futballal kapcsolatban népszerűsége ellenére igencsak kevés film születik, és azok is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. A csapatsport-jelleg, a látványos fordítások dramaturgiájának hiánya, vagy a látványos felemelkedéstörténetek valószínűtlensége teszi? Csupa olyan kérdés, amelyre már önmagában is kihívás lenne választ adni, Jeff és Michael Zimbalist azonban még nagyobb fába vágta a fejszéjét azzal, hogy rögtön a sportág egyik legnagyobb legendája, Pelé életét álltak neki feldolgozni. És az, hogy ez nagy falat volt nekik, még enyhe kifejezés...

Kezdve azzal, hogy a labdarúgó-legenda pályafutása szó szerint annyira terjedelmesnek bizonyult az alkotók számára, hogy mindössze gyerekkorát, illetve az 1958-as vb-győzelemhez vezető utat kapjuk meg a történet keretein belül. Rögtön tehát a brazil nyomornegyedekben kezdünk, ahol érzékletes képet kaphatunk arról, hogy milyen az, ha valakinek az agyára megy a Gettómilliomos és az Isten városa... A Pelé első fél órája ugyanis a legiszonyatosabb first world guilt klisék felsorolásából áll, a lopni kényszerülő (és egyébként konkrétan szintén A.R. Rahman zenéjére menekülő) gyerekektől a kizsákmányolt (de emberileg természetesen makulátlan) szülőkön át az arrogáns, de a pályán leiskolázott gazdagokig. A játékidő második felére pedig hiába lendülünk túl ezen a szakaszon, továbbra is látványosan egy síkegyszerű és előregyártott dramaturgia mentén haladunk, amelynek jó eséllyel csak főbb fordulópontjaiban van köze a címszereplő életéhez. A film mondanivalója pedig összefoglalható annyiban, hogy Pelé egyenesen afrikai ősei révén egyenesen köteles végigcselezni a pályán, és ha ezt nem fogadja el, akkor megsérül.

Ezt az egy mondatot próbálja a forgatókönyv nagyjából 60-szor a fejünkbe verni a film bő másfél órája folyamán, ízléstelen giccsparádét kerekítve a sztoriból, a lehető legidiótább módon rendelve alá minden az óvodás szintre lebutított tanulsága közlésének.Nem tudom elképzelni például, hogy valaki ne rezzent volna össze, amikor Pelé csatárriválisa (és gyerekkori szekálója) egy meccs szünetében bejelenti, hogy azért nem megy fel a pályára főszereplőnk helyett, mert nem tud megbékélni brazil identitásával. Nem nehéz kitalálni, hogy a futball miatt ültem neki az alkotásnak, de ha nem is így történt volna, akkor is hamar sírva könyörögtem volna egy meccsért, hogy legalább valami megszakítsa ezt az otromba giccsparádét.

Szerencsére a foci nem is okoz csalódást: a szereplők meglepően ügyesek a labdával (mondjuk a színészi alakításokat elnézve valószínűleg a futballtudás lehetett az elsődleges szempont a castingnál), a pazarul kivitelezett mozdulatoknak hála pedig alig várjuk, hogy a karakterek végre meccsszituációba kerüljenek, vagy csak elkezdjenek a saját szórakoztatásukra dekázgatni. Viszont akármennyire is gyönyörű felvételeket láthatunk (Matthew Libatique operatőr továbbra is hihetetlen módon képes játszani a fényekkel), idővel borzasztó frusztráló, hogy a rendező minduntalan csak 2-3 beállításból és közelikből tudják megmutatni ezeket a cseleket, nem láttatva az akciók folyamatát. A Pelé meccsjelenetei nagyjából úgy néznek ki, mint a 10 évvel ezelőtt klasszikussá vált Nike- és Pepsi-reklámok (a hotel folyosóin focizgató válogatottról például rögtön ez a szpot ugrott be), sőt, még a japán rajzfilmsorozatok labdáralépős-félperciggondolkodós motívumai is felidéződnek, csakhogy ami egy pár perces videóban működik, az nem feltétlenül megfelelő stílus egy egész estés filmhez - és sajnos a Pelé látványa érdemben így nem is több egy-egy képkockánál vagy lassított mozdulatnál.

De végül is az alkotás nem is szól másról, mint az egyéni képességek fetisizálásáról: passzt nagyítóval kell keresnünk a meccsjelenetekben, és egészen az utolsó percekig kell várnunk, mire Pelé fejében megjelenik valami csapatszintű gondolkodás. Természetesen semmi baj nincs azzal, ha egy film címszereplője bámulatos cselei előtt áhítattal adózik, de ha valaki csak a Peléből szeretne képet kapni a labdarúgásról, még azt hihetni, hogy egy olyan sportról van szó, ahol az önző cselgépek mindenféle közös erőfeszítés felett állnak. Pedig a futball szépsége éppen abban rejlik, amikor a stadionban ülve látjuk, hogy a gólszerző játékos már akkor megkezdi mozgását, amikor még a tévéadás képén rajta sincs, amikor a harmadosztályú ex-gyári munkásokkal felálló Leicester bajnokságot nyer, vagy amikor a mindenki által kitömött Amerikai Szamoa első válogatott győzelmét aratja.

Az mindenesetre biztos, hogy ezt nehezebb vászonra vinni, mint egy esernyőcselt, és éppen ezért a Pelé akár még jól működhet azoknál, akik még a lesszabályt sem ismerik (noha nem tudom, hány ilyen nézője lenne egy ilyen filmnek néhány szerencsétlenül járt feleségen és barátnőn kívül), de a futball kapcsán mutatott hozzáállása sajnos tökéletesen mutatja, hogy miért nem sikerült még egy korrekt filmet sem alkotni erről a sportról. Igaz, a Pelé alapvetően nem is emiatt bukik meg, hanem a forgatókönyvéből áradó mérhetetlen butaság és sablonözön miatt.

4/10

A Pelé teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán