Minden bizonnyal a világ leghivatkozottabb alkotásai között foglal helyet a Taxisofőr - példának okáért a "You talkin' to me?" sort rendre a legjobb filmes idézetek közé választják -,és nyilván el lehetne intézni is ezt azzal, hogy ilyen jó szövegek vannak benne, meg mennyire emlékezetes volt de Niro a mohikánfrizurában és a napszemüvegében. De Scorsese filmje (elsősorban) nem ezért releváns mű még 40 év távlatából is, hanem mert legyen bármennyire is avítt néhány eleme, az, amit ez az alkotás megfogalmaz, a mai napig kikezdhetetlen.
Travis Bickle (Robert de Niro) vietnami veteránként céltalanul tengeti üres napjait, álmatlanságtól szenvedve pedig úgy dönt, taxizásba kezd, New York legkeményebb negyedeit és a nap legfárasztóbb műszakját vállalva be. Travis azonban nem szeretné hiábavalóan élni az életét, és amikor gyönyörű kampánymenedzser Betsy (Cybill Shepherd) képében megtalálja a szerelem, úgy tűnt, jó úton jár. Azonban amikor a nő kikosarazza, főhősünk a város utcáinak megtisztításában talál életcélt magának.
Nem egy könnyen emészthető film a Taxisofőr, elsősorban annak köszönhetően, hogy nagyon kevés világos konfliktus, karakter- és történetív van benne, így az idő előrehaladtával egyre jobban meg kell küzdeni a hangulat gerincét képező bágyasztó hajnali órák, valamint a figyelmet rendre magukra irányító epizódszereplők bágyasztó hatásával. (És ezt tetézik még olyan apróságok, mint a kontinuitást látványosan figyelmen kívül hagyó vágás, vagy a minden pillanatra ugyanazt a két témát ráhúzó zene.) Scorsese látványosan inkább az atmoszféra megteremtésére fekteti a hangsúlyt, mint egy történet felépítésére: művében nagyon sokáig nem rajzolódik ki világos konlfiktus, nem igyekszik módszeresen felépíteni Travis mozgatórugóit, viszont mindent megtesz azért, hogy a New York-i utcák mocska és magánya tökéletesen érzékelhető legyen. Sokan mondják is, hogy a Taxisofőr tulajdonképpen csak egy pillanatkép, és semmilyen fejlődés nincs benne, és habár ezzel nem feltétlenül értek egyet, az tagadhatatlan, hogy inkább egy egyre részletesebb szituáció, mint egy hosszú út.
Annak viszont egészen remek: ahogy sorra rajzolódnak ki előttünk Travis céltalan sodródásának állomásai, kétségbeesett kapcsolatteremtési kísérletei, és tenni akarássa, egy pazar kép alakul ki a szemünk előtt nemcsak a Vietnam traumáját feldolgozni próbáló és a bűnbe egyre jobban belesüppedő USÁról, de egyben a mindenkori ember azon vágyáról, hogy fontossá váljon az utókor, a társadalom, de legalábbis valaki más számára. Bár sokak szerint a Taxisofőr az elidegenedés filmje, én éppen az ellenkezőjét látom benne: Travis minden tette afelé mutat, hogy elismerést és szeretetet kapjon embertársaitól. Robert de Niro pedig karrierje egyik legjobb alakításával mutatja meg a karakterében rejlő ártatlan, gyermeki vágyak, és a nagyravágyó, instabil elme kettőségét.
Minden bizonnyal ebben rejlik az, hogy a Taxisofőr maradandó film lehetett, sőt, korunkban talán aktuálisabb, mint valaha. Technikailag már bőven idejétmúlt lehet néhány megoldása, és nem éppen a legkellemesebb filmélmény, de tipikusan az a mű, amely annyit képes adni, hogy ezeket a hiányosságokat szinte teljesen marginalizálja az összképben. Nem is korszakalkotó, hanem inkább korszakokon átívelő jellegű alkotás.
8/10
A Taxisofőr teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán