Akik falják a sorozatokat, azokkal már biztosan sokszor megtörtént, hogy egy-egy húzósabb, drámaibb sorozat után valami sokkal könnyebbre vágytak, olyanra, amin nem kell sokat agyalni, csak megy az akció, törnek a csontok. Nyilván egy hasonló sorozat esetében az elvárások sem olyan magasak, hiszen sok hiba felett hajlamosak vagyunk szemet hunyni, csak azért mert így még szórakoztatóbb lehet az adott széria. A The Player első része után, viszont a fentebb leírtak tudatában is elgondolkodtam, és néhányszor feltettem a kérdést: hogy ez most miért, minek?
A nagymenő milliárdosok megunják, hogy kb. bármit csinálhatnak a pénzükkel, és már nem hozza lázba őket az sem, ha egy szigetet vagy egy futballcsapatot vehetnek. Ezért elhatározzák, hogy létrehoznak egy gépet (!), aminek a segítségével az összes bűncselekményt előre megtudják jósolni. Persze ezzel nem a világot akarják jobbá tenni, csak simán az unalmas milliárdos hétköznapjaikat akarják feldobni: hiszen így tudnak fogadni, hogy az adott balhénak milyen lesz a végkimenetele. Még szükség van egy jól öltözött, kemény fickóra (Wesley Snipes), aki a fogadásokat intézi, és egy tökös szuperhősre (Philip Winchester), aki nem fél kockáztatni az életét. És indulhat is a buli, már csak arra kell fogadni, hogy a Játékosnak sikerül-e megakadályoznia a bűncselekményt.
Sokat gondolkodni nem érdemes a The Player koncepcióján, mert ez nem az a sorozat, ahol a realitás nagyon fontos lenne. Persze ettől még az egész nyitás kicsit komolyan vehetetlen, de ha az akciók, a karakterek tudnak majd kárpótolni, akkor ez számomra nem igazán lesz zavaró. Persze felmerülhet, hogy miért kellett ennyire bután túlkomplikálni már az első részt, miért nem lehetett sokkal egyszerűbben, reálisabban megoldani, ahogy a Játékos és a többiek találkoznak, de ezek a gondolatok hamar semmisé válnak, ha a karakterek majd hozni tudják azt az abszolút nem magas szintet, amit kinézek az egész sorozatból.
Viszont nem veszem biztosra, hogy a karakterekkel nem lesz gond – legalábbis az első rész után ez állapítható meg. Winchestert már a Strike Backből is ismerhetjük, vele különösebb probléma nincs is, hiszen hozza a mindenkit szétverő tökös csávót. Azonban voltak utalások egy drámaibb oldal előtérbe kerülésére is – ha ez markáns lesz, akkor ez a faék egyszerű karakter átmegy egy szirupos lecsószerű valamibe, ami biztosan nem fog jót tenni a sorozatnak. Snipes karaktere már az elejétől nem veszi komolyan magát, ez pedig a maga módján eléggé viccesnek mondható. Az öregen abszolút nem látszik, hogy 54 éves, és még mindig képes kiosztani néhány pofont, ha a helyzet megköveteli. Viszont Cassandra Kinget (Charity Wakefield) bármennyire is akartam, de nem tudtam hova tenni. Ő egyrészt a jó csaj – nem az –, másrészt ő az, aki segíthet a Játékosnak: fel tud törni mindent, be tud lépni mindenhova, és mindig mond egy rakás dolgot, aminek – ha figyelmesebb vagy, akkor rájössz, hogy – sok értelme nincs. Magával a karakterrel különösebb gond nem lenne, viszont Wakefield valami brutál szinten idegesítő és modoros.
Nyilván a Pilot alapján olyan messzemenő következtetéséket nem szabad levonni, de a The Player az a típusú sorozat, aminél meglepő lenne, ha nem azt kapnánk az egész évad folyamán, amit az első részben láttunk. Aki szereti a sok akciós sorozatokat, vagy pedig háttérzajnak be akar tenni valamit, annak a The Player tökéletes. Viszont komolyan venni, vagy nagyon elmélyülni benne nem igazán ajánlott.
5/10
A The Player adatlapja a Magyar Film Adatbázis (mafab) oldalán.
