A filmet a Scope100 program keretében volt lehetőségem megtekinteni

A végére hagytam a Scope100 (szerintem) legjobb filmjét, amelyet már a története alapján is kedvencemnek vártam: úgy éreztem, a Frenzy képes lehet azon alkotások táborát erősíteni, amelyek egy határozott műfaji filmes hagyományra támaszkodnak, de eközben képesek egy egyedi és aktuális témára illeszteni azt. Alaposan meg is lepett, hogy végül a társaság az egyik legnehezebben befogadható filmként aposztrofálta, a jóformán nézhetetlen Évolution mellé helyezve, mert számomra egyáltalán nem volt bonyolult a filmnyelve - habár az tény, hogy Emin Alper műve valóban nem tör közönségfilmes babérokra.

A felütés persze még abszolút nem ezt mutatja: a hosszú évtizedek után börtönből szabaduló Kadirt (Mehmet Özgür) követjük, akit még kiengedése előtt beszerveznek, hogy lakóhelyén a szemeteseket turkálva próbáljon lefülelni bombagyáros terroristákat. Főhősünk annyira komolyan veszi a feladatot, hogy az egész negyed besúgójává válik, miközben ezzel párhuzamosan kétségbeesetten próbál visszaintegrálódni a normális életbe, és felvenni a kapcsolatot legkisebb öccsével (Berkay Ates). Aki hamarosan szintén hasonló problémákkal szembesül: miközben sintérként kutyák befogása (valójában inkább szisztematikus kiirtása) lenne a feladata, ő befogad egy sebesült állatot, ezzel párhuzamosan pedig elharapózik rajta a rettegés a lebukástól. Eközben pedig Kadir arra kezd gyanakodni, hogy másik, rég eltűnt öccse állhat a lakókat folyamatos rémületben tartó merényletek mögött.

A film ez alapján egy jellegzetes politikai krimi-thrillernek tűnhet, de hamar kiderül, hogy ennél egy sokkal sajátosabb eszközökkel dolgozó filmmel van dolgunk. Emin Alper munkája nem a rendszer elleni küzdelem, vagy éppen annak elvtelen kiszolgálásának krónikája, hanem érzékletes bemutatása annak, hogyan mérgezi meg a diktatórikus környezetből áradó paranoia a benne élők lelkivilágát. A forgatókönyv ezt mindkét szereplője kapcsán következetesen végigviszi, a nézőpontok váltogatásával élesen elváló szekvenciákra darabolva az alkotást. Az azonban soha nem egyértelmű, mennyire napjaink Törökországát, és mennyire egy science-fictionbe illő, disztópiaszerű világot látunk, ráadásul miután a rendező még egy-két álomjelenettel is megbonyolítja ezt, végképp elveszítjük a lábunk alól a talajt, hogy mit is tekintsünk ténylegesen megtörténtnek. Alper mintha különösen is élvezné ezt, ugyanis még azzal is eljátszadozik, hogy amit egy ponton álomnak / hallucinációnak hiszünk, arról végül kiderül, hogy csak az idősíkok egymás mellé vágásával tüntette fel annak.

A Frenzy tehát egyáltalán nem azoknak a művészfilmnek a táborát erősíti, amelyből nehezen bogozható ki egy logikus felépítés, mindössze csak egy kicsit jobban megdolgoztatja nézőjét ehhez, egyben remekül érzékeltetve azt is, hogy milyen elveszettek maguk a karakterek is ebben a környezetben. Ez sajnos sok esetben tényleg megerőltető, és viszonylag kevés jutalmat kapunk érte, viszont végeredményben ha nehézkesen is, de sikeres a film koncepciója. Egy ponton túl már minket hatalmába kerít a sarokba szorítottság és reményvesztettség atmoszférája, ahol az államtól és az állam ellenségeitől való félelem, a minden egyes emberi kapcsolatot átható bizonytalanság megfojtja a mindennapokat. Ebből a szempontból tehát egyáltalán nem tudom azt állítani, hogy a Frenzy ne lenne egy egyértelmű mozi, és ha az aktuális török állapotokat vagy hazánk történelmét nézem, látványos irracionalitása ellenére is nagyon is létező jelenségekről mesél.

8/10

A Frenzy teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán