Valószínűleg még sokakban frissen él a 6 éve történt chilei bányakatasztrófa, és az ennek nyomán egészen hihetetlen körülmények között kimentett 33 bányász története. Olyasfajta eset volt ez, amelyről már akkoriban is sokan mondták, hogy filmre kívánkozik, az illetékeseknek meg természetesen nem kellett többször mondani, és már előttünk is állt a The 33, Hollywood két legmenőbb latin sztárjával (Antonio Banderas, Rodrigo Santoro), az időközben tragikusan elhunyt James Hornerrel zeneszerzőként, és egy jóféle hollywoodi katasztrófafilm összes jellemző jegyével. Vagyis ez utóbbi inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a bányászok szenvedését sikerült belefullasztani egy giccsparádéba, amely a legrosszabb katasztrófafilmes hagyományokat követi.

A The 33 nem kertel sokat, és hamar megtörténik az eseménysort elindító baleset, innentől kezdve pedig a csapdába került bányászok harcát, illetve kívül a (bevett szokásokhoz képest lényegesen tehetetlenebb) családtagok küzdelmét láthatjuk. Pedig bőven elfért volna egy kissé komolyabb alapozás ennek a műnek: az egy nyilvánvaló járulékos veszteség, hogy 33 karakter helyett igazán csak 5-6-tal foglalkozik a forgatókönyv, azonban a rövid bevezetés nem képes többre esetükben sem annál, hogy egy-egy megkülönböztető jegyet adjon nekik. Így sem a figuráknak, sem hozzátartozóiknak nincsenek olyan történeteik, amelyek kitölthetnék az előttünk álló játékidőt (leszámítva az olyan, mindössze csak gegekre elegendő motívumokat, mint Yonni állandóan veszekedő felesége és szeretője).

Ez már csak azért is fontos lenne, mert hiába követi a szkript a klasszikus katasztrófafilmes szerkesztést, nem tudja azt feltölteni a megfelelő elemekkel: bányászaink számára csapdájukban nem igazán akad megoldandó feladat, tétlenül ülve a legnagyobb kihívás számukra az, hogy minél tovább kihúzzák a rendelkezésükre álló élelemmel. Eközben pedig odafent az aggódó feleségek és anyák sem tudnak többet tenni annál, mint hogy verik az asztalt a Santoro által alakítot bányaügyi miniszter előtt, aki jó hivatalnokként próbál lavírozni a pesszimista mérnökök és a követelőző családtagok között. Igazán tehát nincs semmi, ami összetartsa a filmet, amely így jól-rosszul próbál elevickélni azzal, hogy Roland Emmerich tanításait igyekszik ráhúzni a konkrét esetre.

Ebből lesz így az, hogy a játékidő nagy részében azt láthatjuk, ahogy a szereplők kínosan közhelyes és semmitmondó mondatokat váltanak reményről, küzdelemről, és túlélésről, a nézők számára lebutított szinten követik végig a különböző mérnöki kihívásokat, a rendező pedig 5 percenként megpróbál valami megható vagy tragikus pillanatot kifacsarni ebből az alapanyagből. Pedig ez a sztori mindenképpen többet érdemelt volna annál, hogy egy hollywoodi tucatfilmet gyártsanak belőle, és minden bizonnyal ezért sem vetett nagy hullámokat ez a produkció: az eredeti történések még mindig erősebbek és hatásosabbak, mint a belőlük készült adaptáció.

5/10

A The 33 teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán