Amerika nem tárgyal terroristákkal, az Air Force One pedig a világ legbiztonságosabb repülőgépe, ezt mindenki tudja. Vészhelyzetben az elnöknek nincs döntési lehetősége, a titkosszolgálat bármilyen áron megmenti az életét, mert ő képviseli Amerikát, ez is közismert tény. És ezek után jön nekünk Wolfgang Petersen azzal, hogy az elnök úgy dönt, nem érdekli semmi más, csak a családja, és saját kezűleg intézi el a rossz fiúkat, mekkora baromság már ez? És mégis elmentünk megnézni a moziba, mert a főszerepet Harrison Ford játszotta, és bármilyen hihetetlen, de nem csalódtunk! Kit érdekeltek a forgatókönyv gyengeségei, teljes szívünkből drukkoltunk, hogy... Miért is? Hát, főleg azért, hogy jól szórakozzunk a filmen, és Ford jól rúgja szét a géprablók hátsó felét. Mivel ez annak rendje és módja szerint megtörtént, elégedettek voltunk a végeredménnyel, én nagyon szép emlékeket őrzök erről a moziról. Éppen ezért félve újráztam, és ma már látom a hibáit is, de ettől függetlenül még mindig magával tudott ragadni az alkotás, jó kis akciófilm ez, egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes választás még ma is!
James Marshall (Harrison Ford) az Egyesült Államok elnöke fáradtan száll be az Air Force One-ba, örül, hogy végre egy kicsit lazíthat a családjával. Nem sokáig tart a nyugalom, egy fanatikus orosz terrorista, Ivan Kurschanov (Gary Oldman) elfoglalja az embereivel a gépet. A célja az, hogy kiszabadítsa a börtönből Radek tábornokot, azzal azonban nem számol, hogy az elnököt kemény fából faragták...
A történetet tényleg felejtsük el, nem kaptak agyrákot a forgatókönyvírók, amíg összedobták. Sok szál elvarratlan marad (miért állt át a terroristákhoz az, aki megtette, hogy csak egyet említsek), a karakterek is eléggé sablonosak, mégis működik a film. Ez a két főszereplőn kívül annak az atmoszférának köszönhető, amit Wolfgang Petersen teremtett. Nem véletlenül szerződtették éppen őt a rendezésre, hiszen A tengeralattjáróval fényesen bebizonyította, mennyire ért ahhoz, hogy viszonylag szűk helyen játszódó eseményekből kihozza a legtöbbet. Most sem csalódunk benne, olyan érzelmi töltetet és drámai hatást tudott belevinni a párbeszédekbe és a jelenetekbe, amelyek párját ritkítóak az akciófilm műfajában.
Természetesen jól le van öntve tipikus amerikai cukormázzal a film, de jól áll neki. Persze a végét túlszirupozták, de üssenek, agyon, verjenek meg, én meg tudok hatódni azon a bizonyos Air Force One szövegen, ami annak köszönhető, hogy szinte végig le tudott kötni a film. A trükkök mai szemmel nézve már nem kicsit koptak meg, de szerencsére nem lett anno agyon CGI-olva az alkotás, így még ma is simán élvezhető a látvány. Dögös akcióval nyitunk, megvan a kezdő löket, majd jön Harrison Ford, egy kis béke és nyugalom, hogy aztán felpörögjenek az események. Jól szerkesztettek az akciók, a politikai szál is kellően ki van bontva, kár, hogy az alelnök karakterében rejlő lehetőségeket nem használták ki teljesen az alkotók. Akad izgalom bőven, nem esik szét a film, viszont akadnak benne üresjáratok, de szerencsére mindig jön egy újabb fordulat, ami bár kiszámítható, mégis szervesen illeszkedik a történetbe, és újra fel tudjuk venni a fonalat.
Ha jobban belegondolunk, teljesen esélytelen, hogy az amerikai elnök úgy döntsön, hogy ő nem teljesíti a nemzettel szembeni kötelességét, minek várjon az erre hivatott szakemberekre, szétcsap ő maga a rosszfiúk között. De attól még nagyon menő, ugye? Vagyis az alapötlet kiváló, az Air Force One egy igazi amerikai szimbólum, na és brutál jól néz ki premier plan-ban, az elnök kapott egy méltó ellenfelet (na jó, az eléggé sablonos karakterhez képest), jól sikerült a vágás, a zene kiváló, már csak egy kiváló casting kellett, és készen is volt a kasszasiker. Lehet fanyalogni azon, hogy egy jó közepes filmről van szó alapvetően, de ahhoz képest jól felturbózták, szerethető lett a végeredmény.
Harrison Ford nélkül ez a film nem sokat ért volna. Neki megvan az a karizmája, amivel el tud vinni a hátán egy filmet, kihozott mindent a karakterből, és természetesen az akciók terén sem vallott szégyent. Gary Oldman zseniálisan hozta a fanatikus terroristát, vannak olyan pillanatai, amikor még levegőt sem merünk venni, annyira halálra rémít bennünket. Jürgen Prochnow-nak sajnálatosan kevés jelenet jutott, akárcsak Glenn Close-nak.
Ne vegyük túl komolyan ezt a filmet, és nagyon jól fogunk szórakozni rajta. Nem az örökkévalóságnak készült, nem is mestermű a maga műfajában, de tisztességesen össze lett rakva, a Ford-Oldman páros pedig hozzá tudja tenni azt a pluszt, ami miatt érdemes rászánni a játékidőt. Nem kihagyhatatlan darab, de hosszú téli estékre tökéletes választás.
7/10
Az elnök különgépe teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis oldalán.
