Nem vagyunk egyedül. Ha józan ésszel végiggondoljuk, ez egyértelmű, hiszen a galaxis végtelenjében a nagy számok törvénye alapján kell még lennie rajtunk kívül élőlényeknek. Lehet, hogy nem humanoidok, ki tudja, de lényeg az, hogy van még rajtunk kívül értelmes civilizáció (vagy valami olyasmi). Vérmérséklettől függően ennek lehet örülni, vagy halálra lehet rémülni, de egy biztos, nem könnyű szembenézni azzal, hogy bármikor megjelenhetnek kies planétánkon (sokan hisznek abban, hogy már itt is vannak, én nem foglalnék állást, racionális közgazdászként azt gondolom, hogy elfogadom a lehetőséget, de majd hiszem, ha látom - bár őszintén szólva kihagynám a nagy találkozást). Vajon békés természetűek, vagy le akarnak bennünket igázni? Ki tudja? Nem lehet úgy élni, hogy túl sokat foglalkozunk ezzel a problémával (majd ha itt lesz, meglátjuk, mit teszünk), viszont a zsigeri para ettől még megmarad. A filmeseket sem hagyta természetesen hidegen a téma, végtelen számú alkotás foglalkozik az alienek-kel, de mégis van egy, amely kiemelkedik a sorból. Steven Spielberget manapság már sokan lesajnálják, pedig néhány évtizeddel ezelőtt még ő szállította nekünk a csodákat, mi pedig hosszú tömött sorokban álltunk sorba a jegyekért. Korom okán (1 éves voltam a film bemutatója idején) én már csak apukám elmondásából tudom, mekkora felhajtás volt körülötte. A maga korában nagyot szólt, én viszont sajnos túl korán láttam először, és egyrészt nem értettem belőle túl sokat, másrészt pedig halálra rémültem az effektektől. Később sem sikerült megkedvelnem, hosszú idő után éreztem most úgy, hogy eljött az ideje az újrázásnak, és ezúttal nem csalódtam, Spielberg valóban kitett magáért, fel sem tűnt, hogy a technika felett már régen eljárt az idő.

Különös események zajlanak a világ különböző részein. Roy Neary (Richard Dreyfuss) egy éjszaka a munkája miatt kocsiba ül, de egy sorompónál állva átél egy találkozást egy ismeretlen repülő tárggyal (lánykori nevén UFO-val). Az élete megváltozik, a felesége nem érti meg, hogy milyen különleges dolgot élt át, amivel nem tud mit kezdeni, a helyzet egyre súlyosbodik közöttük, míg végül az asszony fogja a gyerekeket és elhagyja. Ő azonban úgy érzi, most fontosabb dolga van, mint a családi életének a rendbetétele, egy rendkívüli erő vonzza egy bizonyos helyre...

Spielberg hihetetlenül ért(ett?) ahhoz, hogyan kell fokozni a feszültséget, már a kezdő képsoroknál (sivatag, porvihar, valami történik,de mi?) magával ragadják a nézők a képek és az események. Nem sikerül mindvégig fenntartani az érdeklődést, Roy családi élete és annak látványos csődje kicsit túl lett ragozva, és ha jól belegondolunk, igazából nem kaptuk meg a választ a kérdésre (ami nem is került igazán megfogalmazásra), viszont annyira erős lett a film vége, hogy mindezeket elfelejtjük, és csak a varázslatos muzsikára, na és a földönkívüli civilizációval történő első kapcsolatfelvétel csodájára emlékszünk. Nagy mágus a rendező, jól fel tudja turbózni a történetet, tudja mi kell a nézőnek, és úgy szórakoztat, hogy el is gondolkodtat.

A film legnagyobb előnye, hogy azt a lelki folyamatot próbálja bemutatni, hogyan éli meg egyszerű ember, hogy hirtelen szembesül azzal, hogy valóban idejött hozzánk egy idegen civilizáció. Teljesen kifordul saját magából, nem törődik a családjával, felborul a lelki egyensúlya, ami nem csoda, hiszen rendkívüli élményben volt része, amit nem tud megosztani velük. Viszont a többi szemtanúval annál inkább, nem véletlen, hogy annyira közel kerül egy asszonyhoz, aki szintén úgy járt mint ő, bár az ő helyzete sokkal drámaibb, hiszen az idegenek elvitték a kisfiát. Együtt indulnak a rejtély megoldására, és velünk együtt ámulnak el azon, milyen lelket emelő (és tökéletesen kiszámított) pillanat részesei lehetnek. Nincsenek nagy szavak, túljátszott érzelmek, a nézőknek magának kell átéreznie, milyen lenne, ha ő is ott lenne ennél a megismételhetetlen találkozásnál. És pont ezért volt hatalmas siker a film, mert Spielberg előtt senki sem tudta ilyen hatásosan vászonra álmodni ezt a jelenetet. Ráadásul nem követte el azt a hibát, hogy túlzásokba essen, látványos, de nem giccses a végeredmény, még ma is lenyűgöző a jelenet, amikor a zene (legyünk büszkék rá, hogy Kodály neve is elhangzik, és a szolmizálást is újra az eszünkbe juttatják az alkotók) segítségével kommunikál egymással a két civilizáció. 

Magyar szempontból erős volt a film, nemcsak Kodály-t ismertette meg a rengeteg nézővel, hanem Zsigmond Vilmos olyan kiváló munkát végzett benne operatőrként, hogy Oscar-díjjal jutalmazták érte. Az effektek ma már nem ütnek akkorát, mint a bemutató idején, látszik rajtuk az azóta eltelt idő, mégsem illúziórombolóak a képek, annyira jól ki lettek dolgozva a jelenetek, hogy az objektumok és az idegen lények még ma sem hiteltelenek. Ha rá tudunk hangolódni a filmre, és nem CGI-parádét és akcióorigát várunk tőle, szép élménnyel fogunk gazdagodni általa. Nem mestermű, de több, mint iparosmunka, értékes és tartalmas, magas szintű, habár kommersz alkotás.

Richard Dreyfuss tökéletes választás volt a főszerepre, meg tudta mutatni a karakter sokféle árnyalatát, abszolút megértjük, hogyan fordul fel a nyugodt élete az átélt események hatására. Mégsem ő vitte el a show-t, hanem Francois Truffaut, a francia filmrendező, aki egy mellékszerepet vállalt ugyan, mégis átjött karizmatikus egyénisége a filmvásznon, és akkor a különleges helyzetről még beszéltem (kb. olyan volt, a hatás, mintha ma mondjuk Inárritu eljátszana egy szerepet egy J.J. Abrams-filmben). 

Talán mára már kicsit eljárt az idő a film felett, mégis arra biztatnék mindenkit, aki még nem látta, hogy nézze meg, mert látványban ugyan nem ér fel a manapság moziba kerülő alkotásokhoz, viszont jóval tartalmasabb azoknál, és eszünkbe juttatja, miért is szeretjük Spielberg-et.

8/10

A Harmadik típusú találkozások teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.