A nagy szépségnél túlértékeltebb filmet nehezemre esett találni a 2013-as termésből, így nem túlzok, ha azt állítom, Paolo Sorrentino nem kifejezetten lopta be magát a szívembe rendezőként. Természetesen ahhoz túlságosan is mazochista vagyok, hogy ennek fényében örökre szakítottam volna vele, így nagy félelmekkel ugyan, de belevágtam legújabb darabjába. És ezt csak azért írom le, hogy legyen súlya a következőknek: az Ifjúság kategóriákkal jobb film, mint A nagy szépség - noha lényegileg nem sokban különbözik tőle.
Fred Ballinger (Michael Caine) egy világhírű, visszavonult karmester, aki szokásos nyaralását tölti egy elegáns svjáci hotelben, az Alpok szívében. Társaságát lánya, Lena (Rachel Weisz), illetve gyerekkori barátja, a filmrendező (és jelenleg is egy alkotás előkészítésén dolgozó) Mick (Harvey Keitel), valamint egy alulértékelt színész (Paul Dano) jelentik, akik azonban igen keveset tudnak tenni azért, hogy kimozdítsák időskori apátiájából. Azonban amikor a királynő küldöttje már sokadszorra jelenik meg azzal a kéréssel, hogy Fred térjen vissza a színpadra, ezzel párhuzamosan pedig lánya szerelmi bánatát is vigasztalnia kell, főhősünk kénytelen szembenézni múltjával és életének jó és rossz döntéseivel.
Az öregedés és a halál közelsége általában hálás téma a filmvásznon, de az Ifjúság még egy ennél is komplexebb témákkal foglalkozó dráma képét mutatja, ezzel pedig máris ezerszer magasabb minőséget képvisel, mint rendezője előző műve. Azonban Sorrentino még mindig alig képes többé válni egy ambiciózus videoklip rendezőnél: a képek, hangok, érzelmek tökéletesek produkciójában, de 10 percesnél nagyobb dimenziókban már képtelen történetet mesélni. Az Ifjúság is csak azért tesz ki két órát, mert két főszereplője sorsa mellé még beemel egy rakás mellékkaraktert, akik nagyjából egy szkeccsfilm randomizmusával kapcsolódnak a fő szálakhoz. (És ha szigorúan veszik, a vágószobában tényleg össze lehetett volna rakni akár úgy is a produkciót, mint egy szkeccsfilmet.) Paul Dano karaktere, vagy a Diego Maradonára kísértetiesen emlékeztető kiöregedett futballista a fináléra úgy tűnnek el a történetből, mintha ott sem lettek volna, és bár sok pillanatban megvan a maguk funkciója, ebből látszik, hogy a rendező egy-egy rövidke jeleneten kívül nem tudott mit kezdeni velük.
Úgy pedig elég nehéz komoly gondolatokat megfogalmazni, emberi sorsokat korrektül bemutatni, hogy a sok mellékzönge közepette Sorrentino főhőseinek jóformán csak egy-két vonását képes megragadni, és a lenyűgöző emberi drámákból folyamatosan az abszurd gegek felé kacsintgat ki. Lena sztorija például egyenesen úgy néz ki, mintha az Egy galamb leült az ágra... egy kihagyott szakasza lenne, bizarrsága pedig már egyenesen tolakodó a főszereplők komoly érzéseivel és sokkal finomabb humorával kontrasztban.
És bár mindezek így leírva egy kisebb mozgóképes katasztrófát sejtetnének, az Ifjúság rettentő összeszedetlensége ellenére is az év legjobb filmélményei között érdemel helyet. Mert lehet, hogy Sorrentino egy videoklipdirektor eszköztárával rendelkezik, de ha valaki ilyen szintű zsenivel bír, akkor sokszor egy rövid képsor, egy magával ragadó pillanat, vagy akár egy képkocka is elég ahhoz, hogy rengeteget mondjon - akár többet is, mint mások egy komplett műben. A produkciónak számos olyan része van, amely lenyűgözően költői, ugyanakkor végtelenül emberi az általa felrajzolt fájdalmakban és küzdelmekben. És ezeknek a momentumoknak a gyönyörét még a töltelék mesterkéltsége is nehezen tudja elnyomni.
Nem könnyű tehát értelmesen értékelni az Ifúságot, mert egyszerre látszik rajta A nagy szépséget elkövető úriember sznob hatásvadászata, és egy elképesztő filmes érzékkel és érzékenységgel rendelkező alkotó kézjegye is. Viszont ez utóbbi miatt az összképből kilógó elemek ellenére is érdemes, sőt, bőven ajánlott megnézni, még akkor is, ha maradéktalanul nem leszünk elégedettek vele.
8/10
Az Ifjúság teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
