Imhotep! Imhotep! Az 1999-es Múmia-filmben az egyik kedvenc jelenetem volt, amelyben a főpap nevét skandálta a megdelejezett tömeg, ami azért nagy szó nálam, mert egykoron történésznek készültem, ezen belül az egyiptológia volt az egyik nagy mániám, tehát pontosan tudtam, hogy a valódi Imhotepnek nem sok köze volt az überdögös Arnold Vosloo-hoz. Tudós volt, építész, ő építette a Szakkarában található lépcsőzetes piramist Dzsószer fáraónak, vagyis neki köszönhetjük az első ilyen építményt Egyiptomban. Az orvostudományban is jeleskedett és a mumifikálást is ő fejlesztette művészi szintre. Különleges ember volt, de nem volt varázsereje, nem támadt fel a halálból Anck-Su-Namun kedvéért, már csak azért sem, mert a nevezett főrangú hölgy a valóságban a híres Tutankhamon fáraó testvére és felesége volt, vagyis jóval később élt, mint az évezredekkel a halála után újra közismertté vált főpap. Természetesen tudtam, hogy a Brandon Fraser főszereplésével készült első rész egy remake, de a horrorfilmek iránti heveny utálom eddig visszatartott attól, hogy megnézzem a Boris Karloff nevével fémjelzett eredetit, és nagyon örülök, hogy megtettem, mert egy jó filmről van szó, amely még ma is magával tudja ragadni a nézőjét.
Az 1920-as években a kiváló angol régészprofesszor, Sir Joseph Whemple (Arthur Byron) kiás egy furcsa múmiát, akit élve temettek el, és egy tekercset találtak mellette. Okkultizmusban jártas barátja, doktor Müller (Edward von Sloan) arra inti, hogy égesse el az írást, mert a segítségével életre kelhetnek a halottak. A professzor segédje azonban nem tud ellenállni a kíváncsiságnak, kibontja a tekercset, melynek következtében a múmia (Boris Karloff) életre kel és eltűnik. 10 évvel később a professzor fiához beállít egy különös alak, aki megmutatja neki, hol találja Anck-Su-Namun múmiáját, amely a kairói múzeumba kerül, és innentől kezdve a dolgok kezdenek nagyon elfajulni...
A legmaradandóbb ebből a filmből a sejtelmes hangulat, amely CGI - cunami nélkül is meg tudja idézni az ókori Egyiptomot. Nem kellenek ahhoz látványos trükkök, hogy halálra rémüljünk a múmiától, elég hozzá egy karizmatikus színészi alakítás, és néhány jól eltalált kamerabeállítás. Sokkal hatásosabb, hogy nem látjuk a feléledt múmiát, csak a kezét és az utolsó lépését a szobából, mint azok a képek, amelyek gyerekkorunkban rögzültek az 1999-es filmből. A fekete-fehérben forgott klasszikus horrorfilmek legnagyobb erénye a sejtetés volt, ezzel érték el azt a hatást, hogy a korabeli néző halálra rémüljön, és még ma is hatásosak ezek a képek, napjaink közönséget is el tudják bűvölni ezek a bravúrok, élmény minden jelenet megtekintése.
Már a nyitójelenettel megteremtik az alkotók azt a misztikus hangulatot, amely áthatja az egész filmet, az ókori Egyiptom átkozott szépsége befurakodik a lelkünkbe, és ősi, ösztönös félelmet ébreszt bennünk. A rendező és az operatőr mesterien bánik a kamerával, minden jelenet pontosan kiszámított, és tökéletesen hatásos. Nem számít, hogy fekete-fehér a kép, mai szemünknek túlságosan teátrális a színészi játék, annyira magával ragad a történet, hogy az utolsó percig szurkolunk azért, hogy a jó győzzön a rossz felett. Bár igazából Imhotep nem rossz, hanem egy romantikus (anti)hős, akit az évezredeken átívelő szerelme hajt, ezért követ el gyilkosságokat, tesz istentelen dolgokat. Aztán persze éppen az a szerelem pusztítja el végleg, amely erősebb volt az időnél és a halálnál is. Meglepően erős a női karakter, Anck-Su-Namon és Helen lelkének párviadala kiválóan megmutatásra került, köszönhetően a remek alakításnak is, amelyet egy magyar színésznő, Johann Zita követett el. A többi szereplő alakja elég halovány, de ettől még nagyon jól működik a film.
Nem zajlanak túl gyorsan az események (kivéve természetesen a finálét), ezért van időnk megismerni a főszereplőket, minden jelenettel egyre erősödik a jó értelemben vett horror-hatás, vagyis amikor elkezd elszorulni a torkunk, és lassan, de biztosan elkezdünk rettegni a múmia földöntúli erejétől. Pedig nem rémítget látványosan, az erős egyénisége, a szenvtelen viselkedése, a delejes tekintete az, ami megbabonázza nemcsak a női főhőst, hanem a nézőt is. Nem mentes a kliséktől a film, mégis annyira hangulatosan sikerült bemutatni őket, hogy egyáltalán nem zavaróak. Ha nagyon akarnánk, bele lehetne kötni a mára már klasszikussá lett alkotásba, de annyira lebilincselő élményt nyújt még ennyi évtized távolából is, hogy nincs értelme, ez egy nagyon jó film, amit látni kell!
Boris Karloff a Frankenstein szörnyeként írta be magát a filmtörténelembe, amelyben nem szólalt meg, ezért számomra teljes meglepetés volt, hogy milyen kifejező hangja volt (amikor a medencébe nézve varászigéket mormolva megölte az áldozatát, az különösen hátborzongató jelenet volt), Teljes mértékben róla szólt az alkotás, az ő erős egyénisége uralta a filmvásznat. Johann Zita nemcsak bájos volt, hanem jól is játszott.
Karl Freund olyan klasszikusok operatőre volt, mint a Metropolisz, A gólem és a Drakula, volt tehát elég alkalma megtanulni, hogyan kell hatást gyakorolni a nézőre, nem véletlenül aratott akkora sikert egykoron ez a film. Véres jelenetek nélkül is képes arra, hogy zsigeri félelmet keltsen a nézőben még ma is. Látványban természetesen nem veheti fel a versenyt az 1999-es remake-kel, de hangulatban simán köröket ver rá.
8/10
A múmia teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
