Sosem értettem, mi a céljuk a filmes Shakespeare-adaptációknak, elvégre a legtöbb, amit az egyes alkotók ki tudtak (és ki mertek hozni) a műfajból, hogy korhű (rosszabb esetben modern) jelmezekben és díszletek között mondatták fel a klasszikus sorokat színészeikkel. Nem tudom megmondani, hogy miért vártam, hogy Justin Kurzel ebből a szempontból újítani fog, de a Macbethnek már az első képkockáiról látni lehetett, hogy sokkal stílusosabb film lesz, mint bármi ebben a kategóriában. Azonban azon kívül, hogy a jövőre esedékes Assassins' Creed rendezője nagyon jó benyomást tett ránk, a Macbeth sem képes túlnőni az alapanyagán, sőt, mindvégig szolgálja marad annak.
A legnagyobb probléma pedig elsősorban az, hogy bár Shakespeare annak idején forradalmi lehetett ezzel a történettel, a világirodalom azóta eléggé alaposan körbejárta a "valaki megöl valaki mást és aztán beleőrül" toposzt. Nagy tragédiája a klasszikus alkotóknak, hogy egykori korszakalkotó szerepük miatt még évszázadok nyomán is úgy szokás imádni a munkásságukat, mintha azóta sem tudtunk volna semmi hozzá foghatót alkotni. A Macbeth tragédiája sem az, hogy története már cirka fél évezredes, szövege régies, hanem, hogy ez a koncepció egyrészt vékony, másrészt kissé alkalmatlan is egy film forgatókönyvének.
Igaz, az alkotókon nem múlt semmi: ez nem az a darab, amelyre rásüthetem, hogy csak egy nagyszabású színházi előadás filmre véve, itt ugyanis még az utolsó porszembe is elképesztő energiát öltek, hogy hitelesen nézzen ki. Persze itt is vannak a pénztelen HBO-sorozatokból már ismerős 50 emberes csaták, de Justin Kurzel annyira stílusosan rendezte meg művét, hogy még azt is elhisszük neki, az is a koncepció része, hogy csak néhányan téblábolnak a harctéren. Adam Arkapaw szinte festménnyé szilárduló, mozdulatlan állóképei, az ezeket folyamatosan megtörő dinamikus szakaszok, valamit a kettőt összekötő jórészt népi elemekből táplálkozó zene egy elképesztően egyedi atmoszférát kölcsönöznek a Macbethnek, amely egyszerre profitál a gyönyörű skót tájból, a középkori helyszínek pazar újjáélesztéséből és a szereplők remek játékából.
Elsősorban a Fassbender-Cotillard-Sean Harris triónak is köszönheti a rendező, hogy ilyen jól működik műve vizuálisan, ugyanis rájuk alapozva bőven nyúlhat olyan nonverbális történetmesélési eszközökhöz, amelyek egyrészt lényegesen egyszerűsítik a cirkalmas Shakespeare-i sorokat, másrészt kicsit akár el is térnek azoktól. Kurzel bátorsága azonban kimerül ennyiben, elvégre egy Shakespeare-adaptációból ki merné kihagyni vagy átdolgozni a szerző gondolatait? Így viszont végeredményben a Macbeth minden mozzanata túlbeszélt, a szereplők egyszerű motivációi és karakterívei agyon vannak monologizálva, a film nagy részében egyszerűen csak azt kívántam, hogy bárcsak fognák be végre, hogy élvezhessem azt a pazar filmélményt, amit a rendező létrehozott nekünk.
De az csak az egyik baj, hogy egy mozgóképben már túlírnak számítanak ezek a szövegek, sokkal nagyobb probléma, hogy egyáltalán nem segítik egy épkézláb forgatókönyv létrehozását. Ugyan sikerül a főhős minden erkölcsi dilemmáját egy kétperces monológba beleszőni, de éppen csak az nem derül ki ezekből, mi hajtja legfontosabb döntései meghozatalára, és hiába lenne tér egy két órás produkcióban megfelelően kirajzolni ezt az átváltozást, mégis úgy érezni, hogy Macbeth (és felesége) erőteljes bakugrásokkal járja végig azt az utat, amit a történet kijelöl számukra.
Márpedig 2015-ben nem homályos logikára, narratív hézagokra lenne szükség ha valaki egy ilyen sztori szeretne elmesélni, hanem minden korábbinál nagyobb alaposságra és új gondolatokra - noha nyilvánvaló, hogy nem egy 400 éves darabtól fogja ezt megkapni bárki is. Éppen ezért nem tudom azt mondani, hogy megszületett az első igazán jó Shakespeare-adaptáció, ugyanakkor amit Justin Kurzel ennek kapcsán létrehozott, az nagyon ígéretes a későbbi karrierjére nézve, és ha másért nem is, ezért fontos film a Macbeth.
7/10
A Macbeth teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
