Ez a nagy visszatérések hete most, ugyanis Ridley Scott után M. Night Shyamalan legújabb művéről is hasonló kontextusban beszélnek - ráadásul szerintem a két alkotás abból a szempontból nagyon is hasonló, hogy a nagy klasszikusok, és jó pár megosztó (de inkább utálatot kiváltó) darab után egy nem túl nagyot durrantó, de osztatlan sikert arató film lett mindkettő. Az indiai származású direktor viszont nem egy bestsellert vett elő, hanem minden gyors meggazdagodásra vágyó horror-producer vágyálmához, a kis költségvetésű found footage borzongatáshoz nyúlt, és rendezett egy nem túl erős, de működő és a saját keze nyomát abszolút magán viselő produkciót.

Becca és Tyler (Olivia DeJonge, Ed Oxenbould) életéből édesapjuk egy új szerelmet üldözve lépett ki, édesanyjuk (Kathryn Hahn) pedig egyedül maradt velük, miután saját szüleivel tinédzserkora óta nincs beszélő viszonyban. Most azonban mégis beadja a derekát, hogy elküldi a gyerekeket sosem látott nagyszüleikhez. Becca ezt kiváló alkalomnak találja arra, hogy kiharcolja a családi megbékélést a nagyszülőknél, és kamerájával dokumentálja is ezt. Karatikus pillanatok helyett azonban leginkább a nagyszülők furcsa viselkedését sikerül dokumentálnia, amely estéről estére egyre hátborzongatóbb irányt vesz...

Tudom, hogy mindenki könyökén jönnek ki a találtkamerás/áldokumentarista darabok, amelyek 99%-a ráadásul tényleg teljesen igénytelen, viszont azért jó, ha kivételesen nem néhány végzős filmsulis, hanem egy Hatodik érzéket már a háta mögött tudó rendező kezébe kerül ez a stílus, mert ő képes tudatosan használni. Nem mennék el addig, hogy Shyamalan kezéből csupa forradalmi megoldást láthatunk (van egyáltalán erre még lehetőség erre egy ennyire túlhasznált műfajban?), de a zsáner bevett paneljeit okosan és izgalmasat hasznosítja újra és állítja története szolgálatába. (A Jelek egyik klasszikus jelenetéből ez már azért ismerős lehet.) Az egyik legnagyobb erénye pedig mindig is az volt a direktornak, hogy képes történeteit sokkal hátborzongatóbbnak éreztetni, mint amennyire valójában azok, és ha jobban belegondolok, a The Visit sem egy brutális paráztatás - helyenként viszont mégis annak érződik.

De Shyamalan ettől függetlenül a legkevésbé sem akart klasszikus horrort rendezni (mikor akart ő klasszikus bármit is rendezni?), ugyanakkor ez az a pont, ahol műve egy kissé elvérzik. Ahogy Becca szándékaiból ez már sejthető, a forgatókönyv egy családi drámára építené fel a horror/thriller elemeket, azonban ez a vonal a történetet folyvást megakasztva, a rá fordított energia ellenére viszont jelentős giccsmennyiséggel képes csak jelen lenni, és igazán csak az utolsó jelenetnek köszönhetően találja meg a helyét. Egyrészt erre, másrészt kissé a horror-vonulat kidolgozatlanságára is fogható, hogy a rendező ugyan hiába dobja be a védjegyévé vált végső csavart, a film végül adós marad egy igazán ütős fináléval, amely kielégítően felül tudná múlni az addig látottakat.

Nagy dolgokat tehát nem kell várni a legújabb Shyamalan-darabtól, de ez az enyhe biztonsági játéka tesz arról is, hogy igazán gyenge vonásai sincsenek. Nem ez lesz a világ legfélelmetesebb mozija (a keményvonalas horror-fanok talán még a műfajba sorolás ellen is tiltakoznának), drámának kissé felszínes és egyszerű motívumokból összetákolt, de a rendező egy évtizednyi mélyrepülése után azt hiszem, kevesen vannak, akik ne tudnának megbecsülni egy ilyen kisszerű, de legalább kellemesen szórakoztató produkciót.

7/10

A The Visit teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán