A Phoenix volt 2015 (és részben 2014) egyik azon fesztiválfilmje, amelytől hangos volt a világ. Vagyis - mint a fesztiválfilmek jó része esetében - annyira igazából nem volt hangos, de ezek a rendezvények és a rajtuk részt vevő filmes újságírók szerették annak ellenére is, hogy ebből a szcénából nem igazán tudott kitörni. De miről is van itt szó? Egy újabb túlértékelt művészfilm, amelyet a sznob kritikusokon kívül nem szeret senki? Meg nem értett remekmű, amelyet ha valaki nem tud értékelni, menjen inkább Transformerst nézni? A válasz valahol a kettő között van, ugyanis annak ellenére, hogy a Phoenix kétségkívül értékes film, nem tudok utánozhatatlan mesterműként tekinteni rá.
Nelly (Lena Hoss) a háború utáni napokban érkezik meg Berlinbe. Egy haláltábor túlélője, aki szinte mindenkijét elvesztette, beleértve arcát is. Ugyan a helyreállító műtétet végző orvosnak erősködik, hogy mindenképpen régi ábrázatát szeretné visszakapni, tökéletes munkát a doktor sem tud végezni. Így amikor Nelly nekiáll megkeresni férjét, Johnnyt (Ronald Zehrfeld), azzal kell, hogy szembesüljön, hogy még a férfi sem ismeri meg. Ez azonban nem tántorítja el, hanem arra sarkallja, hogy egyre elszántabban keresse azt a pontot, ahol férje felismerheti - barátnője pedig hiába próbálja figyelmeztetni, hogy jó eséllyel Johnny árulása juttatta koncentrációs táborba.
A Phoenix is azon filmek közé tartozik, amely úgy látja a legjobbnak, ha minél kevesebbet oszt meg szereplőiről, a történet hátteréről, és hagyja, hogy apró nyomokból rakjuk össze a képet. Csak éppen ezúttal ennek semmi okát nem látom, ugyanis semmi olyan nagy fordulat, reveláció nem várt ránk, amely ez indokolttá tenné, igazából a szó szoros értelmében nem is titkolózik a forgatókönyv, csak egyszerűen főhősével együtt magába zárkózik. Nellyből egyszerűen semmit nem látunk, útja leginkább a fejében játszódik, mint a vásznon, utóbbin pedig minimális változtatásokkal ugyanazokat a köröket futja. Már eleve az is 50 percbe telik, mire a fent vázolt szituáció kialakul, de hogy őszinte legyek, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hova folyt el ez a játékidő, alapvetően magával tudott ráncigálni a film egyik jelenetből a másikba.
Leginkább valószínűleg azért, mert szándékosan vagy tudtán kívül, de a Phoenix egy elemi erővel rendelkező történeten ül. Részben a végtelenül rezignált, lecsupaszított jellege miatt is nagyon szíven tud ütni, ahogyan ez a mű mesél megbocsátásról, a múlt elengedéséről és az újrakezdésről, anélkül, hogy felesleges pátoszba burkolózna. Még az új arc által létrehozott kissé hihetetlen alapszituációból is egy elképesztően emberi drámát hoz ki, ahogyan Nelly rettegése és kétségbeesettsége egyre fokozódik, hogy miután mindent elvesztett, utolsóként férjéről (vagy pontosabban a képről, ami benne élt Johnny kapcsán) is kénytelen lehet lemondani. És annak ellenére, hogy egy teljesen passzív, magába forduló főhős szemén kapjuk ezt meg, a rendezés nagyon jól kommunikálja ezeket a gondolatokat, nem kis részben támaszkodva Nina Hoss remek alakítására is.
De mindezt olyan tálalásban kapjuk meg, amely nagyon keveset erősít ezen az egyébként remek történeten, amely, ha nem fordítanak rá energiát, 3-4 pontban is elmesélhető, és éppen ezért másfél órára kibővítve túlhúzott és tele van felesleges sallangokkal. Ilyen kiindulási alappal a Phoenix lehetett volna mestermű, amelynek minden képkockája aranyat ér, jelen formájában viszont már most nehéz a film felét visszaidézni, azt leszámítva természetesen, hogy milyen jó gondolatai voltak.
7,5/10
A Phoenix bár teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
