[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]

Annyiszor írtam már, hogy mennyi eredeti és kreatív ötlettel lehet találkozni forgatókönyveket olvasva, hogy kicsit elhitettem magammal már azt is, csak és kizárólag ilyen alapállásból ülhet le valaki filmet írni. Erre azonban a Celeritasnál ékesebb cáfolat nem is érkezhetett volna: ez a mű bár látszólag egy meglehetősen ambiciózus történettel rendelkezik, nem feszeget sem műfaji, sem produkciós határokat, nincs benne semmi olyan nagy húzás, amelyekről szinte minden második héten szoktam áradozni a Writers' Block hasábjain, hanem csak egy olyasfajta film, amely minden további nélkül kipattanhatott volna a filmesek többségének fejéből. Ami kicsit csalódást keltő is benne.

Paul és Norman egy ikerpár, akik a 60-as években apjuk nyomdokába lépve előbb vadász- majd berepülő pilóták lesznek. Megjárják Vietnamot, majd a hangsebesség 5-6-szorosával repülő prototípusokat tesztelnek, egészen addig, amíg Norman meg nem elégeli ezt az egészet, és apja halálával vissza nem tér a családi farmot életben tartani. Testvére ambícióit azonban nem ilyen könnyű letörni, és amikor a NASA egy új űrprogramjához keres pilótákat, elsőként jelentkezik. A feladat során azonban ezúttal nem a hang-, hanem a fénysebességet kell megközelíteni, a relativitás okán ez pedig azzal jár, hogy Paul startja és landolása között 4 év fog eltelni a Földön. Csakhogy egy véletlen folytán a 4-ből 40 lesz, főhősünk pedig visszatérve megöregedve talál Normanre, aki időközben feleségül vette Paul egykori kedvesét.

Hiába érdekes a Celeritas alapötlete, valójában soha nem engedi, hogy az igazi high-concept előbújjon a történetéből. Egyetlen (egyébként tökéletes) fordulatot leszámítva képtelen tovább rétegelni a sztorit, újra és újra azokat a felvetéseit rágva meg, amelyeket az első oldalakon felsorakoztatott. Egy kissé klisésen felhúzott szerelmi háromszög, elvetemült, adrenalinéhes pilóták, és egy 40 éves időugrás feldolgozása - csupa olyan elem, amely tökéletesen jellemez egy hollywoodi romantikus sci-fit. (Nem véletlenül hasonlít a szkript sokáig kísértetiesen JJ. Abrams egy korai, Mel Gibson fémjelezte munkájára, a Halhatatlan szerelemre.)

Ettől függetlenül nem gyenge forgatókönyv a Celeritas, jól felépített, stílusosan megírt darab, amelyet olvasva maximum csak azt lehet felróni neki, hogy a dialógusok bő lére vannak eresztve. És ha azt nézem, hogy ezt a történetet el lehetett volna vinni egy egészen giccses, nyálas irányba, Kimberly Barrante meglelepően jól fojtja el az ilyen jellegű hangokat művében. (Hozzáteszem, egy kellően tehetségtelen rendező ettől még szabadjára eresztheti azokat egy filmváltozatban.) Úgyhogy éppenséggel egy tisztességesen megvalósított darabról van szó, de ha felmerülne a kérdés, miért kéne ezt nekünk a mozivásznon látnunk, nehezen tudnék legalább egy okot mondani.

Ez a mű ugyanis nem elég vizuális, nem elég magával ragadó, nem elég mély, és alapvetően mindenből csak maximum egy korrekt szintet képes hozni. Persze ez történetesen már elég csábító ahhoz egy stúdió számára, hogy egy-két sztárral megtámogatva egy olyan filmet faragjon belőle, amely ha nem is robbant kasszát, két kockázatos blockbuster között biztos pénzt jelent. Semmi ellenérzésem nincs a Celeritas-szal szemben, de az a fajta biztonsági játék, amelyre a filmvilágnak semmi szüksége nincs.