Vannak filmek, amelyeket már mérföldekről beharangoznak, hogy milyen jelentőségteljesek. Majd megnézve tulajdonképpen egy centivel nem gazdagodunk semmi olyannal, ami meghaladná az előzetes tudásunkat. A Victoria például az idei Berlinale-n azzal híresült el, hogy egyetlen, 140 perces snittből áll (amely például a Birdmannel ellentétben elvileg tényleges is egy snitt), és most, hogy láttam, erősen küzdenem kell azért, hogy bármivel is többen írjak annál, hogy "ja, tényleg egy snitt".

Victoria (Laia Costa) egy Berlinben élő fiatal spanyol lány, aki hajnal 4-kor egy buliból kitántorogva néhány helyi srácba botlik. A fiúk hamar befogadják, és bevonják éjszakázásukba. Méghozzá idővel egyre drasztikusabb módon: amikor kiderül, hogy egyiküknek egy régi tartozás révén hirtelen be kell ugrania egy bankrablásba, Victoriát kérik meg, hogy szálljon be negyedikként a buliba - a lány pedig belemegy a dologba.

És mindezt tényleg valós időben, egyetlen, vágatlan jelenetfolyamban láthatjuk, a stáb pedig mindent ennek rendelt alá. Ennek megvan az a hátránya, hogy néhány jelenet borzasztóan van bevilágítva, külsőleg a film erősen egy home video-ra hajaz, idővel pedig egyre csábítóbb játékká válik a cselekmény helyett inkább azt figyelni, hogyan erőszakolja be magát a kameraman elképesztően kicsi helyekre, de amit technikailag ki lehetett hozni ebből a stílusból, azt kihozták. Ez főleg a színészeket dicséri, akik annak ellenére (vagy éppen amiatt), hogy jórészt improvizálniuk kellett, a legnagyobb természetességgel képesek játszani, és egyszer sem törik meg az illúziót, hogy mi itt egy nagyon hiteles produkciót láthatunk.

Mert ez az illúzió a Victoriában nagyon kényes, elvégre 2 és fél órán keresztül mégsem nézhetünk eszméletlenül hétköznapi dolgokat, ugyanakkor bántóan ki tud ütközni, amikor egy minimálisan hollywoodias fordulat is feltűnik ebben a földhözragadt heist movieban. Ez a kettősség egyben két szakaszra is osztja a filmet: az elején azt láthatjuk, hogy mikor nem működik annyira a sötétben sokszor szemcsés és kifejezetten csúnya, minden pillanatot bemutató kézikamerázás, a második felében pedig azt, mikor igen. Azaz a kissé hosszú felvezetés, ahol semmi más nem történik, csak hőseink teljesen hétköznapi módon beszélgetnek, előbb-utóbb nagyon fárasztóvá válik, ugyanakkor amikor az izgalmakat kell fokozni, nagyon jól jön az eseményekbe éppen csak bepillantás engedő, de ugyanakkor azok minden pillanatáról tudósító nézőpont. (Valahogy úgy, ahogy például Greengrass Véres vasárnapjában is.)

Ezzel együtt azonban elmondható, hogy történetileg a Victoria messze nem tud felnőni a külsőségeihez: az erőszakkal törvényen kívülre szorított kisemberek szokásos toposzaiba csak mérsékelten képes saját vonásokat csempészni, még ezzel az egyedi megközelítéssel is. Azonban ez utóbbi hozzátesz éppen annyit az élményhez, hogy érdemes legyen megnézni, még abban az esetben is, ha már pontosan előre tudod, hogy ugyanígy fogsz érezni.

7/10

A Victoria teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán