[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Ha egy dolgot kellene mondanom, miért remek dolog forgatókönyveket olvasnom, biztosan az lenne, hogy itt olyan művekkel kerülhetek szembe, amelyek elképesztő ötletekkel állnak elő a mozivásznakon látható filmekhez képest. Persze magától értetődő, hogy papíron relatíve kevés dolog korlátozza egy alkotó fantáziáját, míg egy produkcióba belefogva a pénztelenség, a stúdiók mindenkinek megfelelni vágyása, a kreatív szakemberek összekülönbözése, de még az időjárás is gátját szabhatja elképzelései megvalósítását. A Blink viszont azért mondható zseniálisnak, mert úgy hoz létre egy teljesen új műfajt, hogy ahhoz sem drága CGI-világokra, sem hatalmas különcködésre nincs szüksége.
Perla szkriptje ugyanis nem tesz mást, mint a zárt, kevés szereplős thrillereket emeli egy szinttel feljebb: a főszereplő fejébe, azaz az egész forgatókönyvet az ő POV-jából (illetve a képzeletén és emlékein keresztül) követhetjük. Eddie egy rablás áldozataként teljesen lebénult, ami alatt azt kell érteni, hogy a szemén kívül nem tud semmit mozgatni, és egy kórházi ágyban vegetálva egyedül a pislogás az egyetlen lehetősége a környezettel való kommunikációra. Erre szüksége is lesz, amikor új ápolója elrabolja, aki rájött arra, amire senki más nem: a bankrablást, amelyben Edddie a végzetes sérülést elszenvedte, ő maga tervelte ki, és pontosan tudja, merre található a zsákmány.
A különböző virtuális valóság eszközök elterjedésével egyre inkább felmerül kérdésként, hogy hogyan változtathatja ez meg a filmek narratív eszközeit, és szinte nincs olyan filmes oldal, amely ne foglalkozott volna már ezzel a kérdéskörrel. A Blink pedig szándékosan vagy sem, de tökéletes mű lehet erre a platformra. Mind ismerjük már az olyan műveket, amelyeket bezártságban, egyetlen vagy nagyon kevés szereplő társaságában kell eltöltenünk, azonban itt egyenesen a főhős fejébe zárva töltjük. Érezzük a frusztrációját, a tehetetlenségét, hogy nem tud mozdulni, vagy éppen nem is látja, hogy mi történik. Ez egy egészen sajátos felfogást eredményez, amely döbbenetes erővel mutat rá, még a legegyedibb filmek is mennyire egyforma jelenetkoreográfiákkal és beállításokkal dolgoznak egy ilyen műhöz képest, és részben ebből eredően is mennyire magával ragadó tud lenni ez a megközelítés.
Izgalmas és merész húzás gyakorlatilag a nézővel egyenlővé tenni a főhőst, valami olyasmi, amit legtöbbször videojátékoktól láthatunk, és papíron látva a történetet nehéz megítélni, mennyire üthet ez vissza. Attól, hogy az ő fejében vagyunk, lehet-e azonosulni egy főhőssel, ha csak más szereplők tükrében láthatjuk, vagy automatikusan mi magunk fogjuk kitölteni a hézagokat? Mennyire lesz frusztráló (a film szándékain túl), hogy ahelyett, hogy szabadon nézelődhetnénk, valaki más szeméhez vagyunk potyautasként követ másfél órán keresztül? És a dilemma, amely például a found footage filmeknél is fel szokott merülni: mennyire történetmesélői szándék és mennyire az illúzió megtörését elkerülni igyekvő erőlködés, ahogy bizonyos jeleneteket láthatunk?
Számos kérdést lehetne feltenni a Blink kísérleti jellege kapcsán, mert tegyük hozzá: erősen kísérleti jellegű ez a mű. Ha elvesszük az egyedi perspektívát, egy rövid, csavaros krimi-thrillert kapunk, amelyet talán figyelemre méltónak még tarthatnánk, de remekműnek semmiképpen. Az tény, hogy a főszereplő fogyatékosságának megjelenítéséhez tökéletes eszközöket használ Perla, mégsem éreztem azt, hogy az olyan zsigeri érzéseknél, mint az alkalmi félelem, izgalom összetettebb motívumokat is ki tudna rajzolni velük. Persze ennek a műnek még nem is lenne feladata ilyesmi: bőven elég, ha már megnyitja az utat a hasonló alkotások előtt.