Ahány ember, bizonyára annyiféle választ kapnánk arra a kérdésre, hogy mi egy film lényege. Nemcsak abból a szempontból, hogy milyen funkciót töltsön be a néző számára, de abból is, hogy pontosan mi az, amitől egy remekmű remekmű lesz. Legalább annyira megfoghatatlan ez, mintha az emberi létről elmélkednénk, Tom Ford pedig debütáló alkotásában pontosan utóbbit tette. A végeredmény viszont mégis inkább annak megértéséhez segített hozzá, hogy mi tehet naggyá egy produkciót - és hogy ebből a szempontból az esztétikum nem minden.

George (Colin Firth) a 60-as évek Los Angelesében éli életét professzorként. Élete akár hibátlan is lehetne, azonban egyetlen hatalmas lyuk tátong rajta: autóbalesetben elvesztette szerelmét (Matthew Goode), halálán pedig egy év távlatából sem tudja túltenni magát. Magányos és örömöktől mentes életéből egyedül a szomszédjában élő Charley (Julianne Moore) és egyik diákja (Nicholas Hoult) rángathatná ki, főszereplőnk azonban a legkevésbé sem nyitott újra a boldogságot keresni.

Annak ellenére, hogy Tom Fordnak ez volt az első alkotása, pontosan tudja, hogyan lehet egy egyszerű képkockából is a lehető legnagyobb esztétikumot kicsikarni. A legfeltűnőbb, ahogy a színek telítettségével játszadozva igyekszik érzékeltetni főhőse lelkiállapotát, és sokszor egy-egy apró részletet döbbenetesen kinagyítva hívja fel arra a figyelmet. A korabeli díszletek, jelmezek pedig nemcsak remek hangulati elemként funkcionálnak, de minden épület és ruhadarab is akkora stílusérzékről árulkodnak, mint a film beállításai.

Ugyanakkor ha ezek mögé nézünk, annyira nem lenyűgöző a helyzet, hiába lenne egyébként ugyanez a cél: már az első perctől kimondatlanul ott lebeg a történet felett, hogy főhősünk utolsó napját fogjuk végigkísérni, amely valójában tényleg nem több egy napnál, amelynek során George különböző emberekkel találkozik és lép velük interakcióba. Ez eleve egy kissé töredezett szerkezetet ad a filmnek, de az igazi problémát az jelenti, hogy itt tényleg csak epizódszereplőkről van szó, akik karakterét és funkcióját egy jelenet alatt nagyon nehéz kirajzolni. És mivel maga George, illetve a film mondanivalója is az ő tükrükből fogalmazódna meg, ezen aspektusában is kissé nehézkessé válnak Ford ecsetvonásai. Az alkotás fő ellentmondását azonban mégsem ebben látom, hanem abban, hogy egy sokkal zsigeribb élmény szeretne lenni, mint amilyen eszközöket használ. Nagy érzelmeket nehéz úgy előidézni, hogy a főhősünk mást sem csinál, csak különböző emberekkel beszélget, és ezt jól mutatja is, hogy amint a szavak helyett George cselekedeteire kerül a hangsúly, mintha szintet lépne a mű. És ehhez az elképesztő vizuális körítés is passzol, a legtöbb esetben viszont csak annyira tud megérinteni, mintha egy elegáns szövegeket durrogtató festményt látnánk.

Pedig egy produkció, amely az emberi élet szépségét, megfoghatatlan lényegét próbálja megragadni, jobban teszi, ha emberközeli megoldásokkal, nem pedig már irreálisan gyönyörű szuperközelikkel, színátmenetekkel és nagy szavakkal operál. Tom Ford esztétikai érzékével semmi baj, kezdő rendezőként azonban még nem igazán volt tisztában azzal, pontosan milyen megoldásokkal fog célt érni. Éppen ezért az A Single Man hiába gyönyörű film, nem úgy gyönyörű, ahogy egy filmet szeretnénk, hogy az legyen: külsőleg főhőséhez méltóan stílusos, belül azonban legalább annyira üresnek érződik.

7/10

Az Egy egyedülálló férfi teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán