Ha Frankenstein, akkor Boris Karloff. Rengeteg feldolgozása készült Mary Shelley könyvének, mégis az angol (nem orosz! felvett névről van szó, egy könyvben olvasta és megtetszett neki) színész utánozhatatlan arcberendezése ugrik be elsőre mindenkinek, így nekem is. Pedig ő nem Frankensteint játszotta, vagyis a tudóst, aki életre keltette a halott embert, hanem a szörnyeteget, akinek ugyebár nincs neve, hiszen teremtője arra sem méltatta, hogy adjon neki. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg Lugosi Bélának ajánlották fel a szerepet, de ő éppen akkor lett sztár a Drakulának köszönhetően, ezért nem fogadta el, mondván, hogy ne fárasszák már egy figurával, amelyik meg sem szólal, csak morog, ellesz ő a szép hölgyek nyakának szivogatásával a közeljövőben, köszöni szépen. Így történt, hogy egy teljesen ismeretlen színészből legenda, egy jól felépített horrorfilmből pedig klasszikus lett.

Henry Frankenstein (Colin Clive) megszállott tudós, akinek az az álma, hogy életre keltsen egy orvosi értelemben halott embert, A családja nagyon aggódik érte, és amikor elmegy hozzá apja, menyasszonya, Elizabeth (Mae Clarke) és barátja, tanúi lehetnek annak,hogyan válik valóra az álma. Azonban az életre kelt szörnyeteggel (Boris Karloff) nem tud mit kezdeni, ezért úgy dönt, elpusztítja. Nem jár sikerrel, így nemcsak az ő, hanem családja élete is veszélybe kerül...

Nem Mary Shelley könyve alapján készült a film, hanem egy színpadi változat szolgáltatta az alapot hozzá, ezért jelentős eltéréseket tapasztalhatnak azok, akik olvasták. De a mondanivaló változatlan: nem az a szörnyeteg, aki nem tudva arról, hogy ki is ő valójában, védekezik a támadói ellen, hanem az, aki nem gondolja végig, mit is jelent életet adni, istent akar játszani, csak formát teremt, tartalom nélkül. Ki nem állhatom a horrorfilmeket, de ez alkotás szinte az utolsó percig le tudott kötni (annyira kár azért a szirupos zárójelenetért!), mert nem ijesztget, hanem borzongatva sejtet (le sem tagadhatják az alkotók a német expresszionista filmek hatását, mely főleg kiváló operatőri megoldásoknak és az ennek köszönhetően felejthetetlen képekben mutatkoznak meg). Minden elismerésem Boris Karloff-é, nem hétköznapi kihívásokat vállalt a szerepért (hatalmas nehezéket cipelt a lábán, a legendás smink elkészítése sem kétperces meló lehetett). Ráadásul egyetlen szó nélkül kellett teljes értékű színészi alakítást nyújtania, amit meg is tett, így megmutatta nekünk a szörnyeteg gyermeki érzelmeit, hiszen ez a lény alapjában nem gonosz (hiába hordozza magában egy gonosztevő agyát), csak egy fiatal lélek, akinek senki sem segített abban, hogy felfedezze a világot.

Él! (It's alive!) - talán a film egyik leglátványosabb jelenete ez, amelyben Frankenstein (akit itt nem Viktornak hívnak, mint a könyvben, hanem Henry-nek) önkívületi állapotba kerül attól, hogy sikerült a kísérlete. Még nem tudja, hogy egy rémálom vált ezzel valóra, és nagyon súlyos árat fog fizetni azért, hogy csak saját magával foglalkozott, a teremtményével nem. Igen, gyilkos lesz a szörnyetegből, de nem azért, mert ilyen természete, hanem a saját életének védelmében veszejt el másokat. A kislány halálánál látszik ez a legjobban. nem azért dobja a vízbe, mert meg akarja ölni, hanem azért, mert gyermeki naivitásában azt hitte,ő is olyan szépen fog úszni a felszínen, mint a virágok. Amint felismeri, mekkora hibát követett el, azonnal segítség után indul, vagyis pontosan úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Mert a szörnyeteg valójában egy újszülött, akinek iránymutatásra lett volna szüksége, de az "apja" nem törődött vele, így ő a saját ösztönei alapján cselekedett. Tényleg az ő hibája ez? Meg sem próbálja megérteni őt senki sem, el akarják pusztítani, és ő természetesen nem érti, mit vétett az embereknek, hiszen nincs tisztában azzal, hogy az ő szemükben egy szörnyeteg. Van min elgondolkodni a film megtekintése után, pont ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem, mint a könyv, ugyanolyan katartikus élményt tudott nyújtani.

Nem éppen szívderítő jelentettel kezdünk, mindjárt nyitásnak hullarablással csapunk bele a művészhorrorba, amelynek következtében természetesen azonnal kíváncsiak leszünk a történetre, amelyen nem fogott az idő, sok évtizeddel a bemutatója után is el tudja varázsolni a nézőjét. Nem a szövegen van a hangsúly, hanem a kiválóan szerkesztett jeleneteken, amelyek nem véletlenül lettek klasszikusak, a komor hangulat oldására még némi humor is megcsillan az alkotásban, a látványos, de erősen minimalista kivitelezés hatalmas sikert hozott az alkotóknak, Boris Karloff pedig a mennybe ment. Természetesen sorban érkeztek a folytatások, amelyek nem értek a klasszikus nyomába, a szörnyeget játszó színészt pedig egy életre kalitkába zárta az őt híressé tévő szerep (akárcsak Lugosi Bélát), de ez nem változtat azon, hogy a horror műfajának egy klasszikusa született meg ezzel a filmmel. Kötelező darab!

Boris Karloff-ot annyira jelentéktelen szereplőnek tekintették, hogy meg sem hívták a bemutatóra, pedig az övé volt a legjobb alakítás a filmben, dacára annak, hogy egyetlen szót sem szólt. Jó színészek kapták a főbb szerepeket, Colin Clive, Mae Clarke, Edward Van Sloan hozták a kötelezőt, John Boles jól nézett ki.

James Whale ezzel a filmmel vonult be a filmtörténelembe, pedig nem csak a horror műfajában alkotott (musicalrajongóként természetesen muszáj megemlítenem az Úszó színházat). Frankestein feldolgozásában az a zseniális, hogy szórakoztat, ugyanakkor el is gondolkodtat, és a végétől eltekintve (amelyet a stúdió változtatott happy enddé, nagyon kár érte) nem szirupos, nem ítélkezik, csak elmeséli a történetet, amelyből nekünk kell levonnunk a tanulságokat. 

8/10

A Frankenstein teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.