Életrajzi filmekből talán nem is készül olyan eget rengetően sok, azonban néha mégis így tűnik, hiszen Hollywood gyakorlatilag bármelyik kicsit is híres ember pályafutásának megfilmesítésébe hajlandó milliókat ölni, ha annak éppen aktualitása van. (Bár ez utóbbira sincs mindig szükség.) Nehéz olyan ikont találni, akit ne jelenítettek volna már meg mozgóképen valamilyen formában, nem ritkán akár kettő vagy több alkalommal is, és ez önkéntelenül is ad egyfajta menetrendszerűséget ezeknek a műveknek. Johnny Cash biopicje azonban még egy évtized távlatából is kitűnik a futószalagon készülő mozgóképes életrajzok közül, annak ellenére, hogy olyan nagy mértékben nem is különbözik tőlük.

Első látásra nem teljesen egyértelmű, A nyughatatlan mivel emelkedik az életrajzi filmek tömegéből, ugyanis alapvetően egy klasszikus biopic: láthatjuk főhősünk meghatározó gyerekkori traumáját, küzdelmét az áttörésért, majd a hírnév által okozott nehézségeket, mindeközben pedig a forgatókönyv módszeresen építgeti kapcsolatát élete nagy szerelmével. Cash életének hullámhegyei és hullámvölgyei pedig pontosan úgy vannak szerkesztve, ahogy az bármelyik filmtől elvárható lenne, kellemes dinamikát adva a történéseknek. Azonban amíg más alkotások hatalmas elánnal vetnék bele magukat a lehetőségbe, hogy klasszikus hollywoodi drámát gyártsanak, James Mangold tudatosan igyekszik elkerülni, hogy Johnny sikereit és tragédiáit állítsa a középpontba. Az alkotás főhőse életének egyetlen szakaszát sem akarja giccses élet-halál kérdéssé változtatni, és még tehetségét is alig láthatjuk méltatni. Míg egy átlagos biopic egyszerre szolgál tiszteletadásként, méltatásként és krónikaként, A nyughatatlan alapvetően semmit nem akar nézője szájába adni, csak elmesélni Johnny Cash történetét.

A rendező ugyanis azon volt, hogy helyette inkább a zene és a koncertek beszéljenek, és ez borzasztóan jó döntésnek bizonyult. Elképesztően sokszor jut oda a film, hogy Johnnyt és társait látjuk a színpadon állni, azonban ezt a 8-10 számot minden további nélkül végig lehet ülni akkor is, ha éppen nem vagyunk Cash rajongók. Ugyanis ezek a dalok nemcsak egy énekes biopic-jének kötelező körei, karrierjének mérföldkövei, hanem a cselekmény fontos mozgatórugói is, és gyakorlatilag nem találni olyat a produkcióban, amely valamilyen módon ne vinné előre a történetet. A visszafogott kézikamerázás is arra az érzetre erősít rá, hogy nem egy koncertnek, hanem a karakterek személyes történetének része vagyunk, és ebből kifolyólag perspektívája mindig a színpadon, a szereplők közvetlen közelében van. Persze ezek az eszközök mit sem érnének hozzájuk méltó színészek nélkül, és Reese Witherspoon, illetve Joaquin Phoenix párosáról csak ódákat lehet zengeni. Az még viszonylag kevésbé érzékelhető a vászonról, hogy mennyi energiát fektettek abba, hogy saját maguk énekelhessék a számokat (még hangszeren játszan is megtanultak ennek kedvéért), az már viszont sokkal inkább, mennyire átlényegültek egy-egy, rájuk nem annyira jellemző szerep kedvéért, a színpadon és azon kívül is.

Ezt az atmoszférát rontotta el számomra Johnny gyógyszerfüggőségének ecsetlése a játékidő második felében. Természetesen nem akarom elvitatni, hogy életének ez is ugyanolyan fontos része lett volna, mint bármi más, de a film többi részével ellentétben úgy éreztem, ezen keresztül James Mangold nem igazán tud megragadni semmi olyat, ami kifejezetten főhőse lényének része lett volna. Egyenesen klisének is mondanám, hogy kötelező rugózni a sztárság árnyoldalain is, ráadásul erre sikerült úgy ráépíteni az egyébként meglehetősen háttérbe szorított apa-fiú ellentétet, mintha Cash életének minden lehetséges konfliktusát kötelező lenne bezsúfolni a forgatókönyvbe.

Így hiába próbál A nyughatatlan mást mutatni, mint egy szokásos életrajzi film, az összkép mégis efelé tendál. Azt azonban nehéz lenne elvitatni, hogy a zsáneren belül még így is egy hihetetlenül emberközeli nézőpontot használ, és főhősét nem filmes karakterként vagy tiszteletadás tárgyaként kezeli, hanem sikeresen érezteti, hogy létező, hús-vér alakot jelenít meg a vásznon. Ez pedig egy olyan tiszteletre méltó vonás, amelyből minden életrajzi mű csak tanulhat.

8/10

A nyughatatlan teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán